Komment

" Olyanok a fotóid, mintha egy párhuzamos világban élnél, ami majdnem ugyanolyan, mint a mienk, de minden egy kicsit szebb"

Sunday, June 26, 2016

Midsommar

Nem is tudom, mikor blogoltam utoljára. Sajnos a kificamodott lábam még mindig útban van, a gyógytornász csóválja a fejét, hogy a duzzadás csak nem akar eltűnni. Sajnos a családban történt haláleset és baleset/betegség is, ami sok időnket és energiánkat igénybe vette/veszi. Ráadásul a házzal is folyamatosan dolog van, pedig ritka jó állapotban lévő kertes ház. De pl. beköltözéskor nagyvonalúan legyintettünk, hogy á, a kertben leginkább csak gyep van, azt néha lenyírjuk s annyi... aztán kiderült, hogy a gyászos állapotban lévő gyepet kb. teljes munkaidőben kellene gondozni, hogy valahogy kinézzen. (A fehér lépcső napontai lesikálásáról és a matt alumínium hűtőajtó ujjlenyomat-mentesen tartásáról már korábban lemondtam. SOHA ne vegyetek házat, ahol fehér lépcső és matt alumínium hűtőajtó van! Soha többé nem fogtok maszattalan tisztaságban élni.) Ez a tavasz más szóval nem volt kegyes hozzánk! De újabban egyre jobban mozgok, így a hétvégi, már hagyománnyá vált Midsommar kiruccanás Dalarnába egészen jól telt. Eltekintve mondjuk attól, hogy trópusi hőség volt, hallatlan 25-29 fokos hőmérséklettel. Mindenki csak pihegett, a népviseletet is a szekrényben hagytuk, nem izzadtunk a vastag gyapjú öltözékben.
 
Az ég legvilágosabb éjszakája a 61. szélességi fokon
Szombat este nekivágtunk a rengetegnek és meglátogattunk egy félreeső horgásztavat, ahol pazar naplementében volt részünk. Mielőtt a szúnyogok menekülésre késztettek, lőttünk pár szépet, szinte végig az ND110-el bohóckodtam:

60 másodperc. Ki az a Ken Rockwell?!

60 másodperc. Ez a felhő iszonyú jól nézett ki!!

25 másodperc
Hazafelé pedig úttalan földutakon ralizva mentünk. Illetve hát mivel én ültem a volán mögött, a "ralizás" 30-40 km/óra sebességgel történt, hiszen bent az erdős-lápos rengetegben, világos nyári éjszakán szinte bizonyos a jávorszarvas. Szerencsére a jámbor emberem soha nem nógat, hanem hagyja, hogy olyan sebességgel menjek, amit biztonságosnak érzek. Szarvast szerencsére nem láttunk, csak valami nyestféleség szaladt át előttünk. Érdekes helyen álltunk meg: a Vässinkoski duzzasztógát az erdő kellős közepén fekszik, távol a civilizációtól. Itt elkaptuk az utolsó pinkiminki felhőt.




Saturday, April 2, 2016

Szóval így...

Nagyon jó húsvétunk volt. Itt volt a család apraja-nagyja, evés-ivás, ahogy az lenni szokott. Hétfőn mindenki hazament, mi pedig elmentünk bevásárolni. Hazaérkezve épp a szerzeményeket pakoltam el, amikor valahogy sikerült megbotlanom és lezuhantam a folyosót és a hátsó előszobát összekötő két lépcsőfokon, rá az előszoba fekete kő járólapjára, teljes súllyal és lendülettel a lefelé-befelé fordult lábfejemre. Nem tudom pontosan, hogyan estem, de amikor magamhoz tértem, a fejem alig pár centire volt a víz főcsapjától, ami egy nagy vas bumli, éles vas kitüremkedésekkel. Szóval örülhetek, hogy nem történt nagyobb baj. Akkor viszont valahogy nem az öröm volt a primer érzés bennem... Olyan keserveset üvöltöttem, hogy még mindig be vagyok rekedve tőle. Szegény S. jött rohanva, annyit látott, hogy fekszem, a fejem a vízcsapon pihen és csak sikítok és sikítok. Kérdezgette, hogy mi lett a fejemmel, én meg alig bírtam kinyögni, hogy hagyja már a picsába a fejemet, hiszem a lábamra estem! Valahogy kigabalyította a kifordult-becsavart lábfejem, amely azonnal elkezdett dagadni, és felsegített egy székre, majd rögtön indultunk a kórházba. Természetesen S. lánya nálunk volt, szegény jól megszeppent az ordítástól. Hálistennek el tudtuk vinni az anyjához, mi pedig robogtunk tovább a kórházba. Mindössze öt órát töltöttünk ott, ebből írd és mondd 10 perc volt az egészségügyi ellátás (betegfelvétel, nővérvizsgálat, orvosi látlelet, röntgen, ismét orvos, kijelentkezés), a többi várakozás. Svéd ambulancia vonatkozásban az öt óra így is gyorsnak mondható. Szerencsére indulás előtt még volt elég lélekjelenlétem megkérni S.-t, hogy dugjon némi színezőkönyvet és ceruzákat a táskámba, szóval nem unatkoztam. 
A röntgen nem mutatott törést, ellenben rendesen kificamodott a láb, feltehetőleg a lábujjak és a sarok közötti rész, mert az van legjobban feldagadva, bár a lábujjaim is elég zorán néznek ki.Miután a kimondhatatlanul undok és kelletlen orvos ismertette a röntgen eredményét, egy pár mankó társaságában hazaengedtek. Éjjel kettőkor még tettünk egy kanyart a munkahelyemhez is, hogy hozzuk el a laptopomat. Igen ám, de az irodában legalább 500 métert kell gyalogolni a helyemig, én pedig még ötöt se nagyon bírtam ugrándozni féllábon - ha pedig odaadom a belépőmet S.-nek, akkor azért akár ki is rúghatnak, hogy jogosulatlan személyt engedek be a céghez éjszaka. Végül találtunk egy biztonsági őrt, aki kihozta a gépemet és végre hazaindulhattunk.

A héten itthonról dolgoztam. S. levitte a gurulós székemet a konyhába, ott tanyáztam napközben. Ettől függetlenül minden megmozdulás kész expedíció, a mosdóhasználat kimondottan érdekes kaland. 
Hétfő este történt a baleset, tegnap tudtam először ráállni a sérült lábra, persze mankó segítségével. A lépcsőn viszont még mindig fenéken közlekedem, a karommal emelem magam lépcsőfokonként. )Ezt a gyakorlatot egyébként a normál itthoni tornába is be fogom iktatni, mert szuper törzsizom-gyakorlat.) De ez is szuper haladás. Hétfőn muszáj bemennem az irodába, szóval edzek szorgalmasan. A képen épp gyógytorna közben vagyunk. Ami kilóg a kötés alól, az még istenes... a többi rémesebb. Mint egy jó nagy padlizsán, színre-formára.Viszont hálás vagyok, hogy csak ekkora a baj - mint írtam, akár a fejem is betörhettem volna, és a lábcsontjaim is szilánkosra törhettek volna, műtétekkel, miegymással.