Komment

" Olyanok a fotóid, mintha egy párhuzamos világban élnél, ami majdnem ugyanolyan, mint a mienk, de minden egy kicsit szebb"

Sunday, December 28, 2008

Antik gépet találtam

Kis érdekesség: otthon egyik polcon pihen ez a régiség. Welta márkájú, német (Drezda) darab, azt hiszem, hogy Welta Trio vagy Welta Garant tipusú gép. 6x9 film jár bele és meglepően kompakt kis gép, a harmonika kihuzatot be lehet tolni egészen és az alul látható kis fedelét rá lehet csukni. A lencséje 4.5 fényerős, fókusztávolságot nem sikerült megtalálnom de rajta vagyok az ügyön :) A kereső csak egy luk a tetején, nincs tükörakna vagy prizma. Nagyon jó állapotban van, csak az önkioldó zsinórja hiányzik, de enélkül is lehet exponálni. Érdekes lenne kipróbálni, lehet hogy februárban veszek egy tekercs filmet és nekilátok. Fénymérő persze nuku, de majd a digit géppel megnézem a helyes beállitást. Akinek van valami tippje a gép pontos tipusát vagy a használatát illetően, irjon, hasznos lesz! Analóg géppel sokan fotóznak, de kiváncsi vagyok, az olvasók közül próbált-e már valaki ilyen nagyon régi gépet.


Thursday, December 25, 2008

A Sál

Anyámtól egy sálat kértem karácsonyra. De nem akármilyet ám! Sokáig nézelődtem, gondolkodtam, amig a lehető legnehezebb mintákat kitaláltam és összekomponáltam egy kreációvá. A sálat eredetileg horgolni kellett volna, tehát kötni még nehezebb volt... két hónapig készült. Azt hiszem, nem is lehetne értékesebb darabom. Ime:



Wednesday, December 24, 2008

Tuesday, December 23, 2008

Karácsonyi játék - HDR kihívás!

Az ünnepek alatti lustulós időszakra időzítettem a Rekafoto első utómunka-játékát. Már régóta tervezek valami ilyesmit, de a minap konkrétabb noszogatást is kaptam, tehát íme!
A játék lényege, hogy egy adott fájlhalmazból a saját elképzelésetek szerint hozzatok ki egy vagy akár több képet. Korlátok nincsenek, bármit lehet: vágni, HDR-ezni, HDR nélkül dolgozni, textúrázni (köszi Csutka a linket), rétegezni, maszkolni - amit csak jólesik.
A képsorozat a péteri horgásztónál készült, kézből lőttem, úgyhogy HDR esetén nem árt jól ellenőrizni az align beállítást :)
A képek RAW-ban (.CR2) itt találhatók, 8 bites TIFF kiterjesztésben itt, JPG-ben pedig itt.

Az eredményeket webes méretben (8-900 pixel szélesen, legjobb minőségben) kérem a rekafoto@gmail.com címre beküldeni. Határidő: január 6.

A határidő lejárta után minden beérkező képet egy postban fogok közzétenni, ahol megtekinthetitek, ki mit hozott ki a képekből. Izzítsátok a szoftvereket, hajrá! :)



Monday, December 22, 2008

Vision of Love

Több fotós oldalon is rákérdeztek már ennek a képnek a technikájára. Azt kell mondanom, hogy egyszerűbb trükk nem is létezik. A kép a budai rakpartot ábrázolja. A Lánchídon sétáltam egy este és mint mindig, megragadott a kivilágított rakpart és a tükröződő fények látványa. Csak az 50/1.8 obi volt nálam, állványom sem volt, ráadásul nem akartam a hatcsilliárdszor ellőtt képet elkészíteni. Ezért fogtam a gépet és az objektívet MF állásba tettem, majd egészen egyszerűen tekertem egy kicsit a fókuszgyűrűn, hogy elmosódjon a kép. És kész! 1/15s, ISO400, f/1.8. Az egyetlen érdekesség, hogy a kész kép sokkal elmosottabb, mint amit a keresőben lát az ember, tehát ennél a képnél a keresőben majdnem éles kép volt, szóval nem kell brutálisan eltekerni a fókuszgyűrűt, elég egy kevés is.


Friday, December 19, 2008

Kicsi a világ

Tegnap hazafelé tartottam a metrón, ültem és a telcsiben olvasgattam a gmailt :) velem szemben egy magyar nő ült. Onnan tudom, hogy magyar volt, hogy magyarul beszélt a telefonján. Nem figyeltem különösebben, magyarok mindenhol vannak, ez cseppet sem meglepő.
Ahogy haladtunk, üresebb lett a szerelvény és jobban hallottam a nőt. Még mindig nem figyeltem, de aztán elkezdett valamit magyarázni - talán egy fiatalabb nővel beszélt, és talán egy weboldalon vagy számitógépen kellett eligazitást adnia, valamilyen adat megtalálásához. Egyre intenzivebben adta az eligazitásokat:
- Nem, lejjebb kell görgetned... Lent van a közepe alatt... Nem, fent nincs... Fent egy lóf@sz van...
(és itt hirtelen vizualizáltam a képzeletbeli weboldalt és kitört belőlem a nevetés... ott ültem szemben a nővel és addig tök csendben voltam és hirtelen csak kacagtam, nem birtam megállni... a nő folytatta:)
- na a lóf@sz alá menj be és ott megtalálod...
(itt már rákvörös voltam a sikertelenül visszafojtott derültségtől; a legjobb az volt, _ahogy_ mondta: rezzenéstelen arccal, indulat nélkül, olyan tárgyilagosan :DDDD kész voltam. Szerencsére az én megállóm következett és lemenekültem a metróról :D



Tuesday, December 16, 2008

Pressbyrån

 


A szó tükörfordításban sajtóirodát jelent, a valóságban viszont az egyik legzseniálisabb üzleti modellt takarja. A Pressbyrån nem egyéb, mint egy trafik-üzletlánc, amely olyan mélyen gyökerezik a svéd kultúrában, mint a rothadt hering és az Absolut.

A Pressbyrån szinte minden metróállomáson megtalálható, de ott van a vasútállomások, buszpályaudvarok közelében is – mindenhol, ahol sok ember megfordul. Árusítanak újságot, folyóiratokat, üdítőt, rágcsát, édességet és még számtalan haszontalanságot. De a kínálat ennél sokkal szélesebb: lehet kapni fogkefét, fogkrémet, dezodort, papírzsepit, sőt zoknit is. Árulnak továbbá papírkötésű könyveket, elemet és eldobható fényképezőgépet, és a pénztárnál egy virslis pult is van, ahol egy főtt vagy sült virslit bedobhatunk, ha nem elég a chips. Van egy hűtő tejtermékekkel, felvágottal és kész szendvicsekkel.  A legfantasztikusabb azonban mégis a kávégép. Ez megint egy bizalmi dolog: a hatféle kávéból kiválasztod a kívánt fajtát, a gép beleengedi a pohárba. A hűtőpultban van egy megkezdett liter tej, amelyből kedved szerint tölthetsz a kávédba. Tetszés szerint cukrozod, majd a pénztárhoz fáradsz vele, bemondod, hogy mi van a pohárban, és kifizeted. Ki van téve a kétféle cukor, az édesítő, a teafilter, a keverőpálcika vagy kiskanál, és senki sem viszi el marokszám, mert tudja, hogy csak magával szúrna ki hosszú távon.

Ez számomra bámulatos. A környék vásott kölykei nem isszák ki fél perc alatt a megkezdett tejet, hanem az emberek arra használják, amire való. Az sem jellemző, hogy a pohárba lattét töltenek és sima kávé árát fizetik. Sőt a kávégép melletti polcról levett péksütemény fajtáját és mennyiségét is bemondásra fogadják el, nem néznek bele a zacskódba, hogy valóban az van benne, amit bemondtál.

Ugyanez a gondolatom támadt a becsületről, amikor a minap egy elektronikai bolt előterében – tehát nem a személyzet sasszeme alatt – megláttam, hogy ki van téve egy nagy termosz kávéval és egy nagy doboz keksz: a kedves vásárló töltsön magának és rágjon el egy kekszet a blot jóvoltából. Pici gesztus, mégis tök jó, és azért működhet, mert nem élnek vissza vele. Senki nem viszi el a termoszt, senki nem tömi szatyorba a kekszesdoboz tartalmát...

 



A gyermekfotózásról

Réka: julia - indafoto.hu

 Bevezetés
Ugyan viszonylag ritkán készítek gyermekfotókat, mégis megosztanám a saját tapasztalataimat a baba-és gyerekfotózás terén. Fontosnak tartom előrebocsátani, hogy a gyerekfotózás külön, nehéz szakma és a nem profi gyerekfotósokkal szeretném felvenni a versenyt, hanem hozzám hasonló kezdőkkel megosztani a tapasztalataimat és elárulni a szerintem jól sikerült képeknél alkalmazott módszereket.
Gyakori hibák
   * Az egyik leggyakoribb hiba a vakuzás. A gyerek fehér bőrét óhatatlanul kiégeti a beépített vaku. Gyenge fényviszonyok között kerüljük a vakuzást! Inkább várjuk meg, míg elegendő természetes fényt kap a téma. Így elkerülhető a vaku által okozott kiégés, a természetellenes színek és a zavaró árnyékok.
    * A zavaró hátteret is próbáljuk elkerülni, amennyire lehet.  Egy kisebb gyerek esetén könnyű homogén hátteret találni:  egy fotel támlája, egy kanapé is elegendő ahhoz, hogy körülvegye a gyereket. Ha kint fotózunk, akkor próbáljunk távoli hátteret találni, ami szépen elmosódik, pl. a kert távoli végét. Az alábbi képen igen intenziv a háttér, az 1.8-as rekesznek köszönhetően ez mégis esztétikusnak hat.

Fényviszonyok

Réka: hepi - indafoto.hu
A természetes fény azonnal hatalmasat dob a képen. Elegendő egy nagy ablak, ahol beáramlik a reggeli fény. Ez egy kicsit túlvilági hangulatot ad és kiemeli a gyermek ártatlan szépségét. Egy tipp, ami nálam nagyon bevált: hétvégén reggel fotózni. Ilyenkor a család lusta, nyugis tempóban van és a gyerek is kiegyensúlyozott, mosolygós, nem nyűgös. Ha van lehetőség egy ilyen lustizós, kényelmes, pizsamás reggelen fotózni, az szinte biztosan maradandó emlékképeket fog eredményezni.
Réka: foto - indafoto.hu
Réka: laughing - indafoto.hu

Ilyen jó fényviszonyok mellett nyugodtan villantsunk vakut: nem lesz zavaró, hanem az árnyékos részeket szépen deríti. Ha letekerjük a fényét és letakarjuk egy papírzsepivel,a beépített vakuval is kellemes eredményt érhetünk el. (A derítetlen, árnyékos képeknek is megvan a varázsuk, ne hagyjuk ki őket.)
Réka: julcsa (2) - indafoto.hu

Beállítások
Ha tükrös géphez van szerencsénk, akkor egy nagy fényerejű, fix optikát tartok a legjobb választásnak: a zoomolással sok idő elmegy és értékes pillanatokról maradhatunk le. 2.8-3.5 közötti rekesznél már szép a háttér, mégis könnyen eltaláljuk a fókuszt és lehetővé válik egy kellőképpen rövid záridő, hogy ne mozduljon be a csimota. Én a gyerekfotóimhoz többnyire az 50/1.8 obit használtam, ISO400 és 1.8-3.5 rekesz között, a záridő 1/125 és 1/400 között alakult. Jó lehet még egy 35mm-es fényerős optika: egy ilyennel nem kell annyira kompromisszumot kötni a komponáláskor.

A kompakt gépeknél kicsit nehezebb a dolog: ha rázoomolunk a gyerekre, odavész a tág rekesz, a fényerő, az elmosott háttér, tehát itt ügyesebben kell egyensúlyozni – cserébe már sok kompakt gépen megtalálható a témakövető zoom, amely mozgás közben is ráfókuszál a témára. A Sony DSC-W300 kiskompakton pl. meglepően jól működik ez a funkció! Ha valakinek van tapasztalata kompakt vagy bridge gépes gyerekfotókról, örömmel fogadnék tippeket, melyik beállítások váltak be.

Ha van egy kis extra idő, kültérben érdemes kipróbálni a teleobjektívet. A gyerek természetes mozgását, mimikáját távolról elkapni és a témát egyúttal leválasztani a háttértől és az esetleg zavaró környezettől nagyon élvezetes, bár nehéz szórakozás. Ilyenkor érdemes előre beállítani a rekeszt, záridőt, ISO-t a fényviszonyoknak sacc/kb megfelelően és már csak a pillanat megörökítésével foglalkozni.  Nem baj, ha egyik kép +1EV túlexpos, vagy -0.5EV alexpos lesz – a jól elkapott pillanat kárpótolni fog ezért. Nekem pl. ez a kiégett, túlexpós kép az egyik kedvencem, 168m-en készült. A post bevezető képe is teleobjektives, ráadásul jó nehéz fényviszonyok között készült, de jó móka volt követni a kislányt a batár obival és megpróbálni megsaccolni, mikor fog belehintázni a fókuszba (nem sikerült) :D
Réka: peek2 - indafoto.hu

Végszó
Amikor először közöltem a lányok anyjával, hogy ’most nem fotózok, mert nem jó a fény’,  szemforgatást, értetlen fintorgást és bosszús motyogást kaptam válaszul. Egy idő után viszont már önként jelentkezett fotózásra, érdeklődött, hogy mikor és hol a legjobb a fény, és hogyan helyezkedjenek, hogy legjobban sikerüljenek a képek. Ő maga titokban szerintem még mindig vakuzza a sötétben a gyerekeket – persze, ha épp olyan pillanat van, akkor azt egy szülő sem fogja kihagyni azért, mert ’nem jó a fény’.  Ha viszont esztétikusabb képeket szeretnénk a kicsikről, akkor szerintem érdemes kicsit finnyásnak lenni a fénnyel, háttérrel, beállítással kapcsolatban :)
Legvégül pedig mutatnék pár galériát, szerintem kiemelkedő gyermekfotósoktól. Érdekes, hogy mindketten nők :) a képeik egyenként is többet mondanak a jó gyerekfotókról, mint száz ilyen post.

Szakál Szilvi mesés fotói
és az ezekről szóló blogja


Monday, December 15, 2008

Fotózás nyilvános helyen – kulturális különbségek

A minap az egyik svéd fotós magazin főszerkesztőjével beszélgettem. Érdekes dolgokról volt szó, többek között rákérdeztem, hogy nem szoktak beszólni az emberek, amikor utcai pillanatképeket fotózik? Az úr megdöbbenve reagált, alkalmasint azon töprengett, hogy melyik bolygóról vagy esetleg katonai diktatúrából csöppentem kies országába. Próbáltam magyarázni a személyiségi jogokat, meg hogy néhol nem lehet csak úgy, lesifotókat kattintani emberekről, a személyes hozzájárulásuk nélkül pedig publikálni is necces ilyen képeket. Nagyon nem értettük meg egymást, illetve ő engem: ugyan miért ne lehetne?

 – De ha Kovács János épp magára borítja a fagylaltot és én ezt elkapom fotón és kiteszem flickr-re, hogy potenciálisan hatmilliárd ember láthassa, az nem etikátlan? – Hát ha Kovács János nem akar képen szerepelni, akkor otthon borítsa magára a fagylaltot – jött a kedélyes válasz. Elmagyarázta, hogy Svédországban senkit nem etikátlan, sem jogszerűtlen lefotózni és ezt közzétenni, amennyiben az illető nem tett kimondott intézkedést a lefotózás ellen. Például ha valaki nyitott ablakán fotózok be, az magára vessen, amiért nem húzta be a függönyt, ergo kimondatlanul is beleegyezett. Ha viszont félrehúzom a függönyt és betolom az objektívet a lakásába, az már magánlaksértés és feljelenthető. De ha az ember közterületre megy, akkor természetesen számolnia kell azzal, hogy ilyen-olyan célból akár le is fotózhatják; ezzel számolni kell.

Ugyan egyre bágyadtabban, de megpróbáltam én is magyarázni, hogy ez nálunk hogy működik. A válasz csak egy fejcsóválás volt: - Nem lehet ennyire korlátozni, hogy az ember mit fotóz le. Ez majdnem ugyanolyan, mint korlátozni, hogy mit írunk le vagy mit mondunk. Nem járható út – magyarázta. Abban azonban egyetértettünk, hogy ha valaki észreveszi, hogy lefotózták és odajön, hogy ő nem szeretne szerepelni a képen, akkor azt a fotót vita nélkül törölni kell. És ami még nagyon tetszett: nem kezdett el paragrafusokat darálni, mert a józan ész és a szólásszabadság nevében beszélt, és tudta, hogy a törvénykezés az ő oldalán áll.

És valóban észrevettem, hogy itt sokkal többen rohangálnak fotómasinával a városban, pillanatképeket készítve, akár metrón-buszon-boltban is, és senki nem szól be, hogy nem akar fotón szerepelni, meg neki jogai vannak. Valahogy az emberek lazábban kezelik ezt az egész lefotozósdit és nem szúrnak ki a fotóssal csak azért, hogy valamilyen jogukat villogtassák. Mert legyünk őszinték – mi kárunk származik abból, ha felkerül rólunk egy kép a flickr-re, ahol épp fagylaltot borítunk magunkra? :)



Thursday, December 11, 2008

A svédek és az ő modortalanságuk


A Svédország postok jobbára az országban uralkodó stabilitásról, jólétről, kényelmes életről szólnak, csupa dicsérő hangnemben. Tényleg rengeteg jóság van itt. Azonban nap mint nap észlelem, hogy a svédek minden bizonnyal a világ legneveletlenebb emberei közé tartoznak. A modortalanságuk nem rosszindulatból, csaupán tudatlanságból fakad. Néhány példa.
A halálosan profi, szívélyes és udvarias eladó simán beleásít a képedbe, de úgy, hogy a bölcsességfogait is meg tudod számolni. Az ajtót nem hogy kinyitná előtted, de eléd tolakodik és rád csapja, nem törődve azzal, hogy esetleg cekkerekkel megpakolva loholnál befele. A lépcsőházban inkább elbújik, csak ne kelljen találkoznia a szomszédokkal, nehogy köszönni kényszerüljön! A buszon, metrón a legtöpörödöttebb anyókának sem adja át a helyét senki: a világ legtermészetesebb dolgának tartják, hogy aki később szállt fel, az áll, tökmindegy, hogy nyolcvanéves, vak vagy terhes. Itt a demokrácia és az egyenjogúság amúgy szép gondolatainak erős eltorzulását, túlzását vélem felfedezni, de indítéktól függetlenül borzalmas.
A kedvencem talán mégis a köpködés. Nálunk csak a legutolsó cigányok köpködnek az utcán. Itt azonban a jólöltözött tinédzsertől kezdve a vezérigazgatón át a melósig mindenki (főleg férfiak) nem zavartatja magát: hangosan krákog, a végeredményt pedig nagy ívben küldi a járdára, lehet kerülgetni... a minap pedig egy elegáns urat láttam sétálni a belvárosban, karján nem kevésbé elegáns hölggyel. Az úr hirtelen enyhén félrehajolt, befogta az egyik orrlyukát és a másikból olyan takonyadagot küldött a földre, hogy ihaj.
De legalább félrehajolt...
Ugyanakkor bizonyos tekintetekben roppant jólneveltek, pl. a buszmegállóban nem hatalmas tömörülés van, hanem szépen libasorba állva várják a felszállást (ez egyébként stockholmi jelenség, Malmöben nem láttam ilyet), sőt bármilyen sorbanállás rendkívül fegyelmezett folyamat. Érdekes...

Wednesday, December 10, 2008

Komponáláskényszer

darthwalk: DSC 4115 Fruzs

Ezzel a borzasztó szóviccel nyitnám az első vendégposztomat itt Rékánál, de egyből a lényegre is térnék.

Aki a képalkotás öröméért szokott fényképezni - nem pedig dokumentarizmus hajtja - az biztosan szembesült már a komponáláskényszerrel.

A jelenség annyiban merül ki, hogy sétálsz, utazol, közlekedsz, vagy csak állsz egy parkban és a fotózáson kattogó agyad miatt akárhova nézel, azon gondolkodsz, hogy hogyan lehetne az eléd táruló látványból képet komponálni.

Én tipikusan ilyen szerzet vagyok, ráadásul jó nagy táskával megáldva, így mindig nálam van a fényképezőgép ami csak ront a helyzeten.

Anno még egy criticalmass kapcsán leveleztem Batával és ő fogalmazta meg jól ezt az érzést, csak ülsz a villamoson, nézel ki az ablakon és folyamatosan komponálsz, nem jó, le kell erről szokni, ki kell kapcsolni fejben, különben, ha egy "éles" helyzetbe kerülsz - legyen az például egy fotóséta, vagy bármi - akkor a napi szinten berögzült sémáid miatt nem tudsz odakoncentrálni és igazán kreatívnak lenni, plusz még gyorsan rá is unsz az egészre.

Ti, hogy élitek meg ezt? Sikerült kikapcsolni? Vagy, csak én szenvedek ettől?



Tuesday, December 9, 2008

Házinyúl a pályázaton

edgarleo küldte be az alábbi levelet. Szerintetek mennyire etikátlan? A kiírásban ugyan nem szerepel, hogy a pályázatot kiíró cég munkatársai nem vehetnek részt, viszont számomra is fura, hogy pont egy dolgozójuk nyeri meg a harmadik helyet. A levélíróval ellentétben szerintem szép összegről van szó, de talán mégsem akkoráról, hogy megérje érte lejáratni egy pályázatot.A harmadik helyezett iwiw adatlapját és a pályázati kiírást mentettem, ha időközben törlésre kerülnének, egy példány megtalálható nálam.

Szia Réka!
Ide írok, aztán ha gondolod, szentelhetsz ennek a témának egy bejegyzést a blogodban. A nagy nyilvánosságra itt most különösen nagy szükség lesz.
Van egy CÉH Tervező és Beruházó Zrt., mely novemberben kiírt egy fotópályázatot a Megyeri hídra.
Amatőr és profi egyaránt indulhatott, némi technikai megkötés volt csupán.
Mondjuk már itt sántított a dolog, mert ők 18*24-es képeket kértek, de megtiltották a képek bármilyen nemű -akár szerkezeti- manipulációját is. Ez a méret ugyebár 4:3, míg az összes tükrös gép 3:2-ben fotóz. Szóval vágás nélkül lehetetlen volt indulni, az viszont már belenyúlás a kompozícióba, ugyebár. Na mindegy.
Aztán lett a pályázatnak három helyezettje, és a harmadik egészen véletlenül a CÉH Zrt. dolgozója.
Karácsony elött már nem lesz időm ezzel foglalkozni, de jövő év elején ráuszítok néhány jogászt az esetre, hogy az összeférhetetlenség itt mennyire játszhatott szerepet. Nem volt nagy pénzjutalom (300-200-100eFt), de nem is az összeg miatt.
Ez már megint egy nagy magyar gusztustalanság volt, és ez egy kicsit bántja az igazságérzetemet.
Köszönöm, hogy szántál időt a levelemre, s ha úgy döntesz, hogy "cikkezel" róla, nyugodtan idézhetsz.

Üdv,
edgarleo

 

[Update]
Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy nem szándékom senkit lejáratni, hanem egy olvasóm által észlelt, szerinte etikailag megkérdőjelezhető módon lezajlott pályázatról kérem ki az olvasók véleményét. Továbbá megnéztem a helyezett fotókat, és urambocsá - nekem tetszett a harmadik helyezett is :) a leírások alapján sokkal rosszabbra számítottam. Továbbá a fotós az utolsó ebben az ügyben, akit vád érhet, a fotózás és a siker öröme őt is megilleti.

 



A zsémbes fotós elmélkedései

Kökörcsin
Utálom a tavaszt. Az összes fotós oldalt elárasztják a kökörcsinek. Valóságos kökörcsininvázió van. Az ember azt gondolhatná, hogy az emberiség életére törnek. És természetesen mind szőrös, meg ellenfényes, meg lila. Ja nem! Látok ott egy fekete-fehér változatot is! Azta, de kreatív, erre biztosan még soha senki nem gondolt. Persze ellenfényes az is. Ennél már csak a gólyás fotók lehetnek rosszabbak. Megyek, hozok is egy parittyát, hogy elejét vegyem néhánynak.

Kültéri portré
Itt a szép idő, irány a szabad, fotózzunk sok sok agyonretusált arcú modellt, akiket webportálokról gyűjtünk, nehogy egyéni, egyedi arcuk legyen. Meg az a sok haj, meg szemfehérítés. Legjobb volna betiltani az ilyesmit, de minimum a Neat Image és Clone Stamp funkciókat leirtani az ilyen fotósok számítógépéről. Bezzeg a szomszéd Marcsika, neki van egyénisége, nem értem, miért nem őt fotózzák, a minap láttam és már egészen szépen gyógyulnak a pattanásai.

Makró
Nnna, itt a nyár, egyebet se látunk, mint szitakötőfotót. Meg lepkefotót. Meg pókfotót, ó igen, az ugrópók kihagyhatatlan, eredeti téma. A katicabogarakról majdnem megfeledkeztem! Lepke volt már? És szitakötő? És lepke? És pók? És lepke? Na pont ilyen idegesítő, amikor folyamatosan az elmosott hátteres, zöld-rózsaszín-sárga-lila színekben.. khm.. 'pompázó' fotókat kell nézegetnem. Már a monitor előtt is tüsszögök mindent elözönlő pollentől. Legyen már ősz!

Akt
Megérkezett a tél, a sok fantáziátlan fotós bevonul a műterembe és egymás után készíti a csöcsfotókat. Némelyiken minden látszik, erkölcsi fertő ez, nem egyéb. Az ilyen rossz életű, ledér fehérnépeket fel kellene jelenteni. Ki tudja, mi folyik ezekben a stúdiókban. Még rágondolni is rossz. Voltaképpen kötelességem volna felülvigyázni egy ilyen fotózást, hogy éberen vigyázzak az erkölcsökre.

Művészfotó
Nem értem, miért kell erőltetni ezt a fekete-fehér mizériát. Elvégre színesben látunk, nemdebár? És mi ez a sok zaj, bocsánat akarom mondani szemcse, hiszen baromira nem mindegy, mitől lesz homályos és élvezhetetlen a kép, ugye? Az ott meg dől, és homályos egyszerre, ez minden bizonnyal extra művészi. Ha nem ábrázolna semmit, még jobb volna, vagy tudják mit? A legnagyobb művészet az ilyen ócska gépeket 3008-ig bezárni a vitrinbe, a sok lejárt filmmel együtt. Ezeréves artprojekt, na?

Budapest
Hurrá, ismét egy fotó a Nemzetiről! És nini, amott egy a Lánchídról! Persze mind töksötétben, jó sok téntafekete éggel, nehogy túl jó legyen nekünk. Ennyi eredetiség láttán csak ámulok és bámulok. Nem lehetne esetleg valami bolyhos állatot, esetleg női mellet is rábiggyeszteni a képre, hogy igazán tökéletes legyen?

Ellenfényes sárgalevél
Az amatőrfotózás non plus ultrája. Minden ősszel végig kell szenvednem, ahogy kezdő fotósok újabb és újabb nemzedéke felfedezi, hogy megsárgulnak a levelek. Más ezen már négyéves korában túltette magát, de ezek az infantilis egyének felháborító lelkesedéssel rohangálják körbe a parkokat és minden rozsdaszínű lapit körbefotóznak. A nagyobb baj, hogy közzé is teszik, hogy aki esetleg nem vette volna észre, az egészen biztosan értesüljön róla, hogy ősz van. Igen, köszi, tudjuk. Hamarosan náthaszezon, akkor legalább hazapucoltok.

Itatós madaras
Húúú, de tűéles és pengehegyes a madár! És milyen szépen tükröződik a vízben! És az a háttér... mesés. Hát nagy ügy, mit mondjak. Gazdag hülyegyerek, meg időmilliomos, megveszi a nagyágyú obit meg a tükrös gépet és villog vele a hátsó kertben az itatónál. Ilyet én is tudnék bármikor, igazán nem értem, mi ez a nagy felhajtás körülötte...



Monday, December 8, 2008

Ti miért fotóztok?

 

Ki miért fotózik?


Amióta fotósokkal ismerkedem, rengeteg motivációt hallottam arra, hogy ki miért űzi ezt a szép hobbit. (Most nem azokról beszélek, akik hivatásszerűen, pénzért fotóznak, bár kétségkívül sok amatőr fotós ma már profiként dolgozik, és sok profinak a munka mellett szabadidős tevékenységnek is számít a fényképezés.



Úgy veszem észre, hogy ebben a tekintetben két nagy csoportra osztható az amatőrfotósok hada: a keresők és az igénytelenek.


Mielőtt valaki rossz néven veszi az utóbbi megnevezést, szeretnék eltávolodni az utóbbi évek divatkifejezésétől és az igénytelen szót inkább régi, ereeti jelentése szerint használni: igénytelen az, akinek nincsenek túlzott igényei, beéri szerényebb körülményekkel, nem támaszt túlzott elvárásokat. Az igénytelen szó önmagában egyáltalán nem pejoratív, sőt bizonyos kontextusban pozitív kicsengése van!


A keresők azok, akik lényegében a folyamatért, a fejlődés kedvéért fotóznak. Folyamatosan keresik önmagukat, a még kifejezőbb megvalósítást, a még szuggesztívebb képeket. Jellemző, hogy gyakrabban szenvednek alkotói válságban, mint igénytelen társaik, és a fotózást nem csupán a szép bemutatásának, szép fotók készítésének tekintik, sőt épp ellenkezőleg, ez nagyon ritkán tartozik a céljaik közé. Szépség helyett a valóságot, vagy valamilyen gondolatvilágot szeretnének bemutatni és erre folyamatosan keresik a megfelelő eszközöket. A keresőkre jellemző az analóg technika használata: kisfilm, KF, különböző technikák elsajátítása: lomo, xpro, saját hívású film, lyukkamera. Általuk használt műfajokhoz tartozhat a dokumentarista fotózás, a fotóriport, gyakran fotóznak szociográfiai életképeket.


Az igénytelenek ezzel szemben elsősorban az esztétikai megörökítést célozzák meg a fotózással – gyakran igen magas szinten. Közéjük tartoznak például a makrósok, tájkép-, természetfotósok, tehát akiknek a képeire jellemzően mondhatjuk, hogy ’hú de szép!’ Az igénytelenség nem jelent szakmai felkészületlenséget, sőt. Ez a kategória gyakran költ sok pénzt a minél tökéletesebb felszerelésre – sokszor ellentétben az előző csoporttal, akik a kevésből kívánják kihozni a maximumot, illetve nem törődnek a technikai tökéletességgel – és folyamatosan fejlesztik magukat: különbözú utómunkákat, szűrőhasználatokat, állványhasználatot sajátítanak el a minél jobban sikerült képek érdekében. Az igénytelenség alatt tehát azt értem, hogy fotóiknak gyakran nincs igényük egy mélyebb értelmezésre, egyszerűen gyönyörködtetni szeretnének és maguk is gyönyörködni a megteremtett fotóban.


Ezt a kis okoskodást azért írtam le, mert kíváncsi vagyok: ki miért fotózik? Melyik kategóriába soroljátok magatokat – és egymást? Én egyértelműen az igénytelen csoportot erősítem: kis képeslapjaimmal egyszerűen a szépet akarom meglátni és megláttatni. Egyszer valaki azt mondta: ’Olyanok a képeid, mintha egy párhuzamos világban élnél, ahol minden majdnem ugyanolyan, mint itt, csak egy kicsit szebb’. Ennél kedvesebb kommentet nem is kaphatnék, pont ezt a hatást szeretném elérni másoknál és legfőképpen magamnál.


Ti miért fotóztok? Titeket mi tesz boldoggá a gomb lenyomásakor? Mit szeretnétek elérni? Hova akartok fejlődni? Esetleg van harmadik, negyedik, hatodik kategória, ahova inkább sorolnátok magatokat?


 



Sunday, December 7, 2008

Lakoda, mosoda

A svéd társasházakban egészen fantasztikus mosodarendszer működik. Akinek nincs saját mosógépe, az igénybeveheti a ház közös mosodáját. Ahhoz, hogy ezt megértsük, egészen röviden kitérek a svéd társasházak rendszerére.
A társasházakban két lakhatási forma van: bérlakás vagy lakhatási jog (hyres- vagy bostadsrätt). A bérlakásokat nem magánszemélyek, hanem nagy,állami vagy magántulajdonú ingatlancégek birtokolják és hivatalos lista alapján adják bérbe a jelentkezőknek. Ez a hivatalos jogviszony sok jogot és felelősséget is magábafoglal. A lakbéreket államilag határozzák meg, tehát nem érhetik el a csillagos eget, bár van javaslat piaci alapú lakbérképzésre is, de ezt egyelőre nagyon ellenzik.
A bostadsrätt egészen érdekes: a lakást ugyanúgy veszik-adják, mint a magántulajdont, de a lakás ténylegesen nem a tied. A vételárral a lakóközösségbe vásárolsz tagságot, és a lakásod lakhatási jogát veszed meg. A lakóközösség bejegyzett egyesületként működik és szintén vannak jogok és kötelességek; ha pl. nagyon lelakod a házat, randalirozol, vagy illegálisan albérletbe adod a lakásodat, akkor elveszitheted a tagságodat, lakhatási jogodat. A bostadsrätt továbbá nem örökölhető. 'Öröklakás' mint olyan tehát Svédországban nem létezik, bár van róla szó, hogy bevezessék. A családi házak persze teljesen magántulajdonban vásárolhatók, örökölhetők.

A mosoda a hyres és bostadsrätt lakások házaiban egyaránt megtalálható, jellemzően az alagsorban. Mosógéppel, száritóval, száritószekrénnyel feszerelt helyiség, van továbbá takaritóeszköz és mángorló is. A lakáskulccsal együtt adnak egy kulcsot a mosodához is. Ez nem csak az ajtót nyitja, hanem időpontot is ezzel foglalhatunk. A mosoda előtt a falon van egy naptárszerűen kialakitott panel, benne kis lukak, ahol a lakásszámnak megfelelő kis zsetonok vannak. A zseton a kulccsal mozgatható. Amikor foglalni szeretnék egy időpontot, a zsetont az időpontnak megfelelő lyukba helyezem, ezzel jelezve, hogy akkor enyém a mosoda. A zsetonhoz általában külön kis kulcs van, tehát csak a sajátomat tudom áthelyezni. (Jellemzően 3 órás turnusokba van felosztva minden nap.) Ma este 19-22 között mostam, általában ilyenkor szoktam.
Újabban már újfajta, érintőképernyős paneleket is láttam, sőt egyes lakóközösségekben az interneten is foglalhatok időpontot.

Az egész rendszer persze a bizalomra épül. Megbizunk abban, hogy a lefoglalt időpontom előtt 5 perccel nem jön oda más és teszi be pofátlanul a szennyesét a gépbe. Megbizunk abban, hogy amig a mosás fut, addig a többi lakó - akiknek ugye a mosodához ugyanúgy kulcsuk van - nem lopja el a ruháimat. Megbizunk abban is, hogy mindenki feltakaritja maga után a helyiséget, kiszedi a szöszt a száritóból és nem mos olyan dolgokat, amelyek tönkreteszik a berendezést. Néha elmorfondirozok azon, hogy Magyarországon mennyi idő alatt amortizálna le egy ilyen rendszert a kedves klientúra...



Friday, December 5, 2008

Így Photoshopolok én - Beloved

A fejlécben szereplő kép utómunkájáról sokan kérdeznek. Legutóbb T.J. Van egy rakat régi Google doksim az ilyen dolgokról, erre találjátok.

https://docs.google.com/document/d/17aZdnVuz-H2wKP4CE_gwkXrCOmFU93QlOnojOB1h5VE/edit?usp=sharing

Tuesday, December 2, 2008

Gondolatok az ultranagylátóról

Immár ötödik hónapja vagyok boldog tulajdonosa az ultranagylátószögű Sigma 10-20 f/4-5.6 EX DC HSM (jaj de imádom ezt a sok számot és bötűt a nevében) objektívnek. Lassan megfogalmazhatom, hogy az üveg megváltoztatta a fotózási stílusomat, szokásaimat. Ebben a postban a gondolataimat, tapasztalataimat írom le egy ilyen üveg használatáról.

Az egyik jellegzetesség  a szerkesztéssel adódik. Nagyon sokat fotózom erős (70-300mm) és enyhe (50mm) telével egyaránt. Nagylátószögű optikát leginkább csak a tükrös-tavas tájképekhez használtam, még városfotózásnál is inkább a telét részesítettem előnyben – a krémes bokeh, a téma markáns kiemelése a környezetből fontosabb volt, mint a tág nézőpont.

A Sigmával viszont megváltozott ez a világ. Kinyílt, megnyúlt, magába húzott. Csodálatos vonalakat lehet húzni a képen át a témáig, elképesztő perspektívák nyílnak meg. Az egyik kedvenc felhasználásom: viszonylag távol helyezem el a főtémát és a hatalmas előtérbe olyan vonalakat komponálok, amelyek a tekintetet bevonják a téma felé, így átmozgatva a tekintetet a teljes képen. Eléggé sablonos megoldás, de egyelőre az újdonság örömével használom :) 

Egy másik újkeletű szenvedély az extrém záridővel fotózott vízfelület. Stockholmban hálistennek jó sok víz akad, és gyönyörűségesen tükröződnek benne a város fényei. Esti órákban (ebből is bőven van így télen) parádésan lehet gyakorolni ezt a műfajt is. Azt tapasztaltam, hogy minél hosszabb a záridő, annál szebben elmossa a víz hullámait (főleg ha nagyob hullámokról van szó, errefelé a tengervizes medencékben, csatornákban elég virgonc hullámok csapkodják a partot), valamint hogy ilyenkor a gép által tudott leghosszabb, 30 másodperces expo kutyagumit sem ér. Ha igazán elmosott vizet szeretnék, 90 másdperc alá nem igazán érdemes menni. Ehhez nem árt egy nagyon stabil állvány, távkioldó és ND szűrő.

My Best Photo 2009

A nagylátó azonban nem csak mennyország. Nagy kihívást, néha kemény melót jelent a komponálás: a képbe könnyen belelóg olyasmi, aminek semmi keresnivalója benne (főleg hogy én a  minél letisztultabb, minél kevesebb képelemet  tartalmazó fotókat kedvelem), no és a háttér tisztán tartása szinte lehetetlen. A pici gyújtótávolság révén a mélységélesség az egekbe szökken, tehát igen körültekintően kell szerkeszteni és sok esetben bizony elállni az exponálástól – vagy ami talán még nehezebb, szemléletet váltani és meglátni az elsőre alkalmatlannak tűnő témában a jót. Így pl. az elmosott hátteres, árva ellefényes-sárgalevél fotózását elfelejthetem, de jó esetben helyette eszembe jut felnézni és a fölém boruló levélzuhatagot lefotózni. A 10-20 így egészen más látásmódot, gondolkodásmódot követel, mint akár egy sima nagylátó (pl. a kitobi vagy a 17-70) . Ami talán a legfontosabb: a keresőbe nézve teljesen más képet kapok a valóságról, mintha szabad szemmel nézném a témát. Ezért aztán érdemes sokszor a keresőbe nézni, hiszen ami szabad szemmel nem tűnik különlegesnek, az az ultranagylátó ’szemével’ teljesen másképp néz ki (példa: pados kép), és szabad szemmel észre se venném az objektívvel remekül megvalósítható, különleges témákat.


A dolgok menete

Az utóbbi időben több dolog is történt, viszonylag egyszerre.
A T-centralen csomópontnál (úgy kell elképzelni, mint egy Deák+Nyugati+Keleti+Blaha x2) sikerült elsőre a helyes kijáratot választanom, és még gondolkoznom sem kellett rajta, valahogy csak úgy ott mentem föl, ahova ki akartam lyukadni.

És az utcán rámköszönt egy ismerős.

Ezek a dolgok nagyon aprók, mégis nagy súllyal bírnak abban, hogy kezdem magam otthonosabban érezni ebben a nagy, rideg, lelketlen városban.
A csúnyaságot viszont még mindig nem tudom elfogadni, sem feldolgozni. Tovább folytatom fotóprojektemet a csúnya városról. A beton szerkezeteket, a belváros uraló felüljárók dzsungelét, a lepukkant átjárók sci-fi hangulatát akarom megörökíteni, minden szépelgés és esztétikum nélkül.

S T H L M


Monday, December 1, 2008

Erdélyi finomságaink, I. rész

A 'mit is ettünk' post alatt sok ember emlékezett vissza a régi finom ételekről, amelyekkel feldobtuk a hétköznapokat, ünnepeket. Ezek közül válogatok most egy csokorékra valót, mindenféle koncepció nélkül, rapszodikusan. Akinek még eszébe jut valami, szóljon és a következő részben kiteszem :) az első részben a megfőzendő dolgokat, a másodikban a boltban kaphatókat gonodltam kibeszélni.

A zakuszka
Ez a csodakaja az egyik kedvencem; képes vagyok kanállal enni a borkánból (befőttesüveg). Amúgy kenyérre kenve eszik, de Nyugaton láttam már hasonló ételt húsok mellé, mintegy csatni gyanánt tálalva.
A zakuszka nem egyéb, mint paprika, hagyma, vineta (padlizsán) és olaj (néhol paradicsomlé is). A piros kápia vagy pritamin paprikát nyersen, héjastul ledarálják, a hagymát úgyszintén nyersen aprítják bele. A vinetát tűzön megsütik, héját leszedik, vagdalják és hozzáadják a paprikához, hagymához. Mindezt pár órán át főzik, majd dunszosüvegekben teszik, dunsztolják és kész is. Lehet paradicsomlevet is tenni hozzá, és sok helyen paszulyt (babot) is tesznek bele. A végén az egésznek egy kellemes narancssárgás vörös, élénk színe van, és az íze... mennyei. Érezni benne a füstös vineta ízét. Jó kis zakuszkalógia itt.

A puliszka
Egy másik kedvenc kajám, és mindenkinek ajánlom, aki még nem evett. A puliszka (divatos, olasz nevén polenta) nem egyéb, mint finomra őrölt kukoricadara. Ezt hagyományosan, vízben (leveskockával még jobb) kásának megfőzni mindössze pár perc munkája: a forró vízbe lassan engedjük bele a puliszkalisztet, folyamatosan kevergetve, majd gyakori keverés mellett hagyjuk megfőni-meglágyulni, míg a kívánt állagot eléri. van, aki szinte folyósra, van, aki keményebbre készíti. Fő, hogy a dara ne maradjon kemény, hanem szívja magába a vizet és lágyuljon meg.
A puliszkát sokszor ettük tejjel: forró puliszkára hideg tejet csorgattunk, fenséges lakoma. Ettük csípős, erős juhtúróval is, felülmúlhatatlan. Svédországban pedig sajttal rakott puliszkát készítettünk sokszor: egy jénai tálban (hőálló üvegtál) rétegezve puliszka, rászórva pár marék reszelt sajt, és így tovább, 3-4-5 rétegen át. Lerbe (sütő) téve, összerotyogtatva, savanyú vagy kovászos uborkával nagyon finom. Mostanában pedig csirkepaprikáshoz, pörkölthöz a kedvenc köretem.

Pirított gríz
Ha már prököltköret: a pirított gríz gyerekkorom kedvenc kajája volt. Még most is nagyon szeretném, csak valahogy nagyon rég ettünk... Olcsó, laktató - az egészségességére nem esküdnék meg, de nagyon finom!
BÚZADARA PIRÍTÁSA Végy búzadarát, ötödannyi olajat és egy - lehetőleg vastag falú - lábast. Az olajat hevítsd fel, majd szórd bele a grízt, s folyamatosan kevergetve, lassú tűzön pirítsd. Ha már zsemleszínűre pirult, folytasd a keverést és öntsd fel forró vízzel. (Jobb fokozatosan adagolni a vizet, mert csak annyi kell, amennyit a grízszemek felszívnak, amennyitől megpuhulnak, de még nem áznak el, nem ragadnak össze.) Ha a gríz megpuhult, előbb párologtasd el róla az esetleges felesleges vizet, majd vedd le a tűzről. (recept innen)

Miccs
Igazi román nemzeti eledel. Többféle húsból (bárány, sertés, marha) készül. A húsokat ledarálják, fűszerezik és kis hengerekké formálják. Kell bele szódabikarbona is. Parázson sütik, fogpiszkálóra szúrva, mustárral és kenyérrel, no meg sörrel kínálják. Minden majálison, ünnepélyen, turistahelyen megtalálható, de bármelyik román étteremben kérhetünk belőle. A Királyhágón van egy kis autós falatozó, ott nagyon finomat ettem a nyáron, frissen készült.

Vineta
... avagy padlizsánkrém. Nagyon sablonos erdélyi kaja, de tényleg mindenki ismeri, készíti és eszi. A vinetákat (minimum négyből érdems csinálni) parázson, tűz fölött jó szenesre kell sütni. Mi a panelben is csináltuk, szigorúan tárva nyitott ablakok mellett, a tűzhelyre vaslapot fektettünk és arra tettük a vinetát, úgy sült meg. Nem lett az a finom fafüstös aromája, de jó úgy is! Miután megsült, a héját le kell fosztani róla, ez igen pepecs munka, mert az utolsó tapadós kis fekete héjfecnit is le kell venni. Vizes kézzel, vizes tál fölött érdemes csinálni. Ezután a vinetát lapítóra (vágódeszka) tesszük és szigorúan fa bárddal teljesen simára kaszaboljuk. (Persze a modern rozsdamentes eszközöktől sem oxidálódik a cucc, mégis legjobb hagyományos fával dolgozni.) Ez is jó hosszadalmas meló. Próbáltuk turmixolni, de a gép olyannyira szétroncsolja a rostokat, hogy az ízélmény jó részét is magával viszi.
Az összetrancsírozott vinetához soksoksoksok, apróra vágott hagymát adunk és istenesen 'kikeverjük', jó sokáig a tálban, fakanállal, hogy krémes-habos legyen. Persze csak fakanállal, semmi csalás! Aki akarja, az házilag készített majonézt is tehet bele. Mi néha majonézzel, néha anélkül készítjük. Kenyérre kenve, jó vastagon, paprikával, paradicsommal a legfinomabb étel a világon.



Friday, November 28, 2008

Hujj

A Látomás c. fotó teljesen PS mentes. Sehol egy layers, egy HDR, egy DRI, vagy akár egy acid, amig a szem ellát. Érthető módon ebbe a szokatlan puritanizmusba majdnem belebetegedtem, ezért gyorsan kellett készitenem egy szines-szagos agyonmanipulált fotót is. Ime, tessék:
Csodás, nem? ez egy telivér HDR, 3 expo készült (a baloldali kép a 0 EV értékű, középső). Majd a HDR képre ráment egy enyhe acid (most már nem a kész actiont használom, hanem saját magam kotyvasztom ki curves-ben), valamint különböző keverési módokban (overlay, multiply) egy kis vignettálás. Ja és amint látszik, egy kicsit a dőlést is korrigálni kellett. Igy jár az ember, amikor térdelve-fekve kúszik a diszburkolaton, hogy kellő szöget találjon a fotózáshoz. Kicsit csámpás lett a kép, de ennek is örültem, no meg hogy nem mozdult be a kezem a 3 expo közben, mivel állvány az természetesen nem volt nálam.
Vision


Fotóink a Youtube-on - felhívás

Kedves fotóstársak!

Ma teljesen véletlenül böngészve a youtube-on ráakadtam erre a videóra, amely szép magyarországi tájakat vonultat fel. A képeket nézve több fotót is találtam flickr társaktól, gyanithatóan a teljes anyag innen származik.
Többek között Virgonc egy szép infra fotója tűnik fel 2:04-kor, valamint tőlem egy Bazilika 6:44-kor és egy Péteri horgásztó 7:15-kor.
A feltöltőnek irtam egy üzenetet és megkértem, hogy az összes kép tulajdonosát tüntesse fel a video alatt - szerintem ez a legkevesebb, amit megtehet, ha használja a képeinket.
Kérlek benneteket, nézzétek meg a videot és ha olyan képet találtok, amelynek ismeritek a készitőjét, értesitsétek a fotóst, hogy kint van egy vagy több képe. Segitsünk egymásnak!

[Update]
A Pixinfo blog egy új bejegyzésben emliti meg ezt a postot, ezt a problémát, és egy jó tipped ad a Lightroomban történő vizjel készitésére.



Monday, November 24, 2008

Látomás

Fotóstársammal a Margit-hídon álltunk és a klasszik pesti panorámát fotózgattuk. Csak egy állvány volt náluk, és amíg ő használta, én sem akartam tétlenül álldogálni. Gondoltam, készítek egy hosszú záridős, bemozdulós fotót, ahol a fényvonalak adják a témát, de ugyanakkor túlságosan absztrakt fotót sem akartam, mert olyanom már van. A következőt találtam ki.
A gépet kézben fogtam és a híd párkányára tettem, hogy függőleges irányban ne mozogjon, billegjen. Beállítottam egy 10 másodperces záridőt és az Országház kupolájára fókuszálva elindítottam az exponálást. 3-4 másodpercig tartottam nagyjából mozdulatlanul a gépet, majd lassan elforgattam jobbra, a budai part irányába. Az utolsó 1-2 másodperc alatt szintén mozdulatlanul tartottam a gépet a Citadella felé fordítva. Így aztán az Országház tisztábban kirajzolódik, mint a város többi része, ad egy kis támpontot a szemnek és a néző egyből rájön, hol is készült a kép.
A gép természetesen nem mozgott teljesen vízszintesen, a párkány göröngyeinek köszönhetően volt egy kis függőleges billegés is, ezáltal keletkeztek a kis hullámok a fénycsíkokban.

Vision Of Love III


Templom

Anyai nagyanyám és testvérei Marosvásárhelyen éltek, velük leginkább a nyári szünetben találkoztam. A hétköznapokban apám anyjával volt szoros a kapcsolat: iskola után általában hozzá mentem és ott lézengtem-játszottam-tanultam-teéptem az idegeit, amíg anyám értem nem jött délután.
Nagyim mélyen vallásos asszony volt, a vasárnapokat általában nálunk töltötte és vasárnap délután mindig kézenfogott és elvitt a hatórás misére (amely, nevét cáfolva, nem hat órán át tartott, hanem hatkor kezdődött) a lakásunkhoz közeli Szentpéteri-templomba.
Tulajdonképpen szerettem misére járni: már egészen pici koromtól tudtam a miserendet, tudtam, mikor kell felállni, mikor mit kell mondani, énekelni, mikor csendül fel az áldozati csengettyű ezüstös hangocskája. És igen szerettem prédikáció közben nézelődni a gyönyörűen kifestett templombelsőben. Az oltár fölött csodálatos angyalok voltak, mindegyik egy-egy planétát, csillagott hordozott a kezében, és szebbnél szebb ruhákat álmodott rájuk a mester. Egyik kedvenc elfoglaltságom volt arról ábrándozni, hogy ha választhatnék a pompás öltözetek közül, melyiket választanám.
Akkoriban a mise is kicsit más volt. Mindig volt orgonista és csudaszépeket játszott. A mise sok részét énekeltük, ezt a legtöbb helyen már nem szokás: az Uram Irgalmazz, vagy az Isten báránya részeknek szép dallamuk volt és orgonaszó kísérte - ma már a nagyobb templomokban is csak elhadarják-mormogják.
Kedvenc részem a perselyezés volt. Nem sokkal áldozás előtt két ministráns körbejárt a hosszú rúdon lógó perselyekkel. Ezek gyönyörűséges, sötétvörös bársonyból készült szütyők voltak, patinás sárgaréz tetővel, amelyen díszes perselynyílás volt.  Mindig volt nálam egy háromlejes, ezt pottyantottam bele büszkén a perselybe, ahol szívremegtetően szép hangot adott ki: az ezüstös, tompa  puffanás mindig egy kincstárban heverő pénzhalmot juttatott eszembe.
A templom minden vasárnap tele volt, az áldozáskor két hosszú sor kígyózott az oltár előtt. Mise után pedig - az elbocsátó zsoltár utolsó akkordjai által kísérve - élénk terefere kezdődött a templom előtti kis téren. A panelrengeteg közepén szinte csodálatos módon megmaradt kis templom jelenléte (még mindig áll, sőt szépen felújították) többféleképpen szolgált lelki táplálékul az embereknek.



Friday, November 21, 2008

Amikor főztek nekem

Kicsit elkanyarodva a gyerekkortól (hamarosan lesz visszakanyar) hirtelen eszembejutott az az emlékezetes alkalom, amikor akkori kedvesem meglepetés gyanánt főzött nekem vacsorát. Akkoriban angoltanárként dolgoztam cégeknél, és valahol az istenhátamögött, Kőbányán tartottam épp órát. Ő hamarabb hazaért és nekilátott az ételnek.
Épp befejeztük az angolt a srácokkal, pakoltam el a könyveimet, amikor megcsörrent a telefonom. G. volt az, a párom.
- Figyi, ha hazajössz, ne ijedj meg a szagtól, jó? Már szellőztetek.
Ettől a mondattól rögtön megnyugodtam, képzelheti a nyájas olvasó. Végül hazaértem és kiderült, mi történt. G. csirkét sütött, és mellé rizst akart főzni. Sima zacskós rizst. Elolvasta a dobozon lévő utasitásokat, és ezeket követve két zacskó rizst feltett főni egy kis sóval és össz vissz 3dl vizzel. A drágám ugyanis valamiért 1.5 deci vizet olvasott zacskónként, mint helyes vizmennyiséget a főzéshez. Szóval feltette főni a két zacskó rizst, annyi vizben, amennyi még csak el sem lepte a zacskókat (hogy ez hogy nem tűnt fel neki, máig rejtély), és bement a szobába tévézni.
Sűrű fekete füstre rohant ki: a pár kortynyi viz pillanatok alatt elpárolgott (fogadjunk, hogy fedőt sem tett rá?) és a műanyag zacskó szépen ráolvadt a lábas aljára, gyönyörűen bevonva a rizsszemeket is.
Szerencsére tél volt, hideg, a nagy nyitott ablakokon hamar kiment a füst. És G. becsületére váljék, hogy mire hazaértem, a leégett lábas elmosogatva diszelgett a szekrényben és egy másikban már rotyogott a tűzhelyen az új adag rizs. És a sült csirke mennyei volt.



Itatós

Akkoriban még töltőtollal irtunk. Nem ám patronossal, hanem kis gumitömlőbe felszippantóssal. Tintásüveg, töltőtoll, itatós papir mindig volt nálunk. Talán tintásüveg nem mindennap - többnyire otthon tankoltuk meg a tollat előző este. Még mindig érzem az orromban a tinta savanykás illatát és hallom a tollhegy halk kapirgálását a papiron.
Az itatóst nagy ivekben árulták, ebből vágtunk le egy-egy kisebb darabot és hordtuk mindig a füzetünkben. Porózussága révén remek játékszer is volt unalmas órákon: különféle mintákban itattuk fel vele a tintát, keresztül-kasul lyuggattuk a tollheggyel, amig a tinta kerek kis tavacskákat mart a közepébe. Aztán piszkálhattuk ki az itatós felázott szálkáit a tollhegyből. Minden nap tintás kézzel mentünk haza, kisdiákok. Mivel balkezes vagyok, mindig extra tintás volt a praclim, hiszen nem várhattam meg, amig a tinta megszárad - balról jobbra haladva bizony szétkentem a papiron száradó fölösleget. EMiatt ma is nagyon megválogatom a tollaimat: csak olyat veszek, amelyben azonnal száradó zselé vagy tinta van, nehogy egy oldalnyi körmölés után fekete maradjon a kezem.
Emlékszem, volt Pic vagy minek hivták a tintakiszedő port. Csak rá kellett hinteni az irásra és azonnal elhalványult. Kis tasakokban árulták, mint a vanilincukrot. Kézlemosásra is használtuk.
Vajon még lehet itatós papirt kapni?



Thursday, November 20, 2008

A József Attila-kabát

Gyerekkoromban mindig nagyon takarosan jártam. Apai nagyanyám varrónő volt, olyan igazi régivágású, aranykezű kézműves mester, akinek munkában megöregedett kezei alól egymás után kerültek ki a remekbe szabott ruhák. Régi, lábbalhajtós Singer varrógépe volt, és a gyönyörűség netovábbja, minden jutalmak legpompásabbja volt, amikor odaülhettem varrni egy kis rongydarabra.
Ennek köszönhetően mindig voltak szép ruháink, nővéremtől is sokat örököltem, tehát igazán nem lehetett panasz az öltözékemre. Amúgy sem voltam egy finnyás gyerek, amit anyám reggel kikészített, azt fakszni nélkül felvettem, nem volt olyan, hogy 'ez a blúz nem tetszik', eszembe se jutott volna megkérdőjelezni az aznapi választást. (Volt persze néhány kimondottan kedvenc ruhám, főleg a nagyanyám által varrott, szebbnél szebb anyagból készült, bőszoknyás kis nyáriruháim.)
Volt viszont egy kabát, amely éveken át szolgált gyűlöletem tárgyául. Ez egy hosszú, lábszárközépig érő, barna télikabát volt, vattával bélelt, steppelt kabát. Hosszú, kötött patent volt a csuklójánál, sőt még kapucnija is volt neki - még a gombjaira is tisztán emlékszem. Zimankós, téli reggeleken külön műsorszám volt felvenni a kabátot, mindent megpróbáltam, hogy elkerüljem a végzetemet. (Persze csak azért tudtam reggelente közelharcot vívni anyámmal, mert apám már korábban elindult dolgozni és nme volt otthon, hogy csendet parancsoljon. Ilyen komisz voltam.)
Akkoriban nővérem a Város Peremén-t olvasta és én is bele-belenéztem. Bár még kicsi voltam a könyvhöz, annyit megértettem, hogy József Attila gyerekkoráról szól, és hogy nagyon szegények voltak. Valamiért a költőt úgy képzeltem el, hogy hosszú, barna kabátban bandukol a hideg, szeles utcákon, és a gyűlölt kabátot legott elneveztem József Attila-kabátnak. Szegény JA valószínűleg örült volna, ha egy olyan kabátot hozzávágnak, de ezt én akkori helyzetemben nem kívántam értékelni.
A helyzeten úgy próbáltam javítani, hogy indulás után azonnal letoltam a kapucnit, hogy legalább a fejem ne legyen barna. Ezt persze gyakori meghűlésekkel honorálta a szigorú kolozsvári tél...



Wednesday, November 19, 2008

Az átméretezés rejtelmei

Egy olvasói levél került karmaim közé, hogyaszongya:

Végre a Canon PowerShot A520-as gépem után tegnap szert tettem egy Canon EOS 450D-re, 18-55 IS obival.
A kis kompakttal lőtt fotókból is tettem fel fotozz-ra, flickr-re, és hasonló oldalakra. Úgy csináltam hogy PS-ben lekicsinyítettem, hogy a hosszabbik oldal 800px legyen, aztán a méretét 300kbyte-ra belőttem, és jó volt, minőségben nem volt látható a változás.
Nah de most ezt akartam bejátszani a 450D-vel :) Lekicsinyítettem, és borzalmasan homályos lett az egész -.-
Mivel neked is ilyen géped van, és tök jó minőségben töltesz fel flickr-re, az lenne a kérdésem, hogy mi a titkod? :)

Kezdek zavarba jönni. Mindenki azt hiszi, hogy csilivili titkaim vannak, pedig :) én úgy csinálom, hogy fogom és az Image size-al átméretezem, 8-900 pixel szélességűre a fekvő képeket. Csak ezután élesitek egy picit az Unsharp Mask segitségével, éppcsak hogy látszódjon. A zajszűrést egyre inkább kezdem elhanyagolni.
Hallottam olyat, hogy több lépcsőben is lehet átméretezni, közötte mind ráélesiteni... ti hogy csináljátok, hogyan varázsoltok a hatalmas fotókból webes méretet a legjobb minőség megtartása érdekében? Erre soha nem forditottam sok gondot, kiváncsi vagyok, vannak-e trükkök és receptek.
Köszönet Péternek a levélért, várom a többit :)



Tuesday, November 18, 2008

A Brassai

Kolozsváron, a Brassai líceumba jártam iskolába. Ez egy nagy, magyar iskola volt. A magyar iskola annyit tett, hogy alapjában véve magyarul voltak a tantárgyak, csak néhány tantárgy volt románul, és persze volt románóra is. A történelem már az egészen alsó osztályoktól kezdve románul volt, és a felsőbb osztályokban egyre több tantárgyat kellett románul tanulni. Az osztály teljesen magyar volt, magyar tanítónénivel. Négy évet töltöttem a Brassaiban, ezalatt az osztályunk létszáma végig 40 és 42 körül mozgott. Természetesen szombaton is volt iskola, de csak délig.
A Brassairól rengeteg emlékem van, sőt fotókat is fogok publikálni (karácsonykor, ha sikerül megtalálnom őket valamelyik backup DVD-n, de jönnek! Régi Brassaisoknak üzenem, hogy pont ugyanúgy néz ki és az illata is ugyanolyan, mint régen.) Ez a post az egyenruhákról fog szólni.
Minden ősszel nagybevásárlást tartottunk egyenruhákból. Az egyenruha egy sötétkék-fehér pepita kockás, hosszú ujjú köpeny volt, fölötte sötétkék, pántos kötény. Anyám mindig nagyon ügyelt, hogy pamutból és ne műszálból készült egyenruhát vehessen. A köpenyre szabad volt saját fehér gallért tenni, ezt nagyanyámék gyönyörűen szabott, horgolt csipkével díszített gallérok gyártásával támogatták.
A nyakban természetesen pionírnyakkendő volt: piros, és a szélén a román trikolor színei egy vékony sávban. Egy műanyag gyűrűvel kellett összefogni. Ez a gyűrű mindannyiunk utálatának tárgya volt, mert mindig elszórtuk és mindig keresni kellett.
A kötény felső szegélye a különböző kitüntetéseknek adott helyet. Nekem volt egy rakás ilyen kitűzőm és imádtam őket: a zeneiskolai tanuló, a kiváló tanuló, a csoportvezető, a szabvány pionír... mindig magamra aggattam, amit csak lehetett.
De a legnagyobb gyönyörűség a pionírruha volt. Ez egyfajta társasági egyenruha volt, szüleim utálták, én imádtam - mit törődtem a mögötte rejlő ideológiával! Nagyon takaros egyenruha volt: fehér pilótaing, sötétkék rakott szoknya, fehér harisnya, fekete lakkcipő - és egy nagy, cifra, román címerrel díszített csattos öv! (Nem csatos, hanem csattos, caskazértis.)
 Minden hétfőn pionírnap volt, amikor ebben az egyenruhában bandukoltunk iskolába. A pilótaingre azért volt szükség, mert ilyenkor kiaggathattuk a zsinórjainkat is. Nekem volt egy csoportvezető zsinórom (piros) és egy rövid ideig osztagvezető zsinórom (sárga - vagy esetleg fordítva volt és a csopvez zsinór volt sárga, de ez teljesen mindegy).  Makkos fonott selyemzsinór volt, sajnos nem találtam róla képet, de a transindexen rábukkantam egy pioníregyenruhás kislányra. Innen jut eszembe, hogy hajpánt is kötelező volt. Hatalmas divat volt a műtüllből készült hatalmas copfrózsa is, legnagyobb fájdalmamra anyám ezt ízléstelennek tartotta és mereven elutasított minden műtüllrózsa iránti törekvést.
A felső osztályos lányoknak - talán hatodiktól felfelé? más egyenruhájuk volt: egy sötétkék zubbonyszerű ruha, alatta pamut blúzzal. A ruha eredetileg térdig ért, de a lányok általában sokkal rövidebbre szabatták, ezáltal igazgatói intést reszkírozva. Természetesen nem volt szabad sminket, körömlakkot, színes tiritarka ékszereket, bizsukat viselni - ezt sem tartották be, hiszen a nyolvanas években dúlt a színes műanyag karperecek és fülbevalók borzalmas divatja.
 

 



Thursday, November 13, 2008

Szegénység - for real


A nyolcvanas évek Romániájában tomboló nyomorról már egész legendakör, viccgyűjtemény forog közszájon. Jómagam nagyon kettős érzelmekkel viseltetek eziránt. Mert bár tény, hogy objektíve nézve nagyon szegények voltunk, ezt soha nem éreztem.
Az élelmezés nehézségeiről – és szépségeiről – már írtam. Egy másik szempont az energia volt. Mivel bölcs vezetőnk takarékossági programot hirdetett, sokszor előfordult, hogy nem volt fűtés, melegvíz, vagy hosszú órákra 'elvették a villanyt'. Volt rá példa, hogy felfordított fazék tetejére állított gyertya fényénél írtuk a házi feladatot. Szüleim mérsékelten voltak elragadtatva ettől a megoldástól, de én nagyon hangulatosnak és egy picit kalandosnak tartottam és titokban örültem, amikor a villanymegvonás miatt sejtelmes félhomályba borult a lakás. Olyan is volt, hogy az apu által a harmadik emeletre kézben felcipelt autóakkumulátorból nyert áram gyújtott ki egy árva villanykörtét, az volt az össz világítás a lakásban. (Elektromos szőnyeg, ugye, SZF? Ó, egek!)
A világítás kevésbé volt kritikus, mint a fűtés néha teljes hiánya. Volt, hogy négyen bújtunk össze szüleim nagy ágyában, jól felöltözve, sok paplan alatt, mert téli éjszaka fejében nem volt fűtés. Volt két pici villanyrezsónk, kb akkorák, mint egy kisebb házimozirendszer mélynyomó doboza. Amikor volt áram, ezekkel fűtöttük a hálószobát.
A melegvizet anyu rutinosan fazekakban melegítette minden hajnalban a reggeli mosakodáshoz. Amikor villanyunk sem volt, egy gázpalackra kötött főzőlapon. Sokszor az esti fürdéshez is. Amíg kicsi voltam, nővéremmel együtt fürödtünk a kádban, iszonyú vízicsatákat vívtunk és hajbakaptunk a sárga kacsán, miközben apu behozta a következő fazék melegvizet. Ha jól emlékszem, fürdés (zuhany akkoriban nem volt divat, csak arra használtuk, hogy fürdés után lemossuk a habot) kétnaponta, hajmosás négynaponta volt. Reggelente pedig lavórból való mosakodás – a konyhában, amit anyu befűtött, mire felkeltünk (Réka, kelj már fel, már megy a falurádió!!! – fél hétkor keltem, a recsegős magyar rádióban ekkor kezdődött a Falurádió, ez volt a szignál, hogy ideje kimászni az ágyból). Amikor volt áram, bekapcsolta a lert (sütő), kinyitotta az ajtaját és így finom meleg lett a konyhában, lehetett mosakodni, öltözni, reggelizni, hajat fonni, pionírnyakkendő gyűrűjét őrjöngve keresni, majd a nyakkendőt szitkozódva befőttesgumival összefogni, iskolába elrohanni.
De jó is volt!



Enni

Gyerekkorom egyik meghatározó tényezője a jegyrendszer volt. Nem azért, mert annyira érzékeltem az élelmiszer szinte teljes hiányát dulcse országunkban, hanem mert a jegyek gyönyörűséges, színes papírcetlik voltak, amelyeket – lejártuk után – remekül lehetett csereberélgetni.Hirtelen emlékezetből megpróbálok felsorolni, amennyit csak tudok: tojás, hús, baromfi (ez a kettő valóban külön volt?), kenyér, olaj, cukor, vaj. Magyarul minden alapvető élelmiszer és minden, amiből főzni vagy sütni lehet. Az adagok nem voltak túl bőkezűek – emlékszem, anyám néha kért eggyel több veknit a pékségben; általában kapott is. Sok köszönet persze nem volt a félszáraz, pimpós kenyérben, de megettük, mert nem volt más.
A hússorokról mindenki hallott. Mivel főre adták, sokszor kellett nekünk, gyerekeknek is sorbaállni. De nem szabad azt hinni, hogy az ember fogta a kis húsjegyét, besétált egy mészároshoz és elhozta a heti vagy havi adagját. Egy nagy túrót. A hír, hogy melyik boltban fognak 'osztani' (ez volt a szakszó) húst vagy csirkét, szájról szájra terjedt, és a sor néha már az osztás napját megelőző estén kígyózni kezdett a bolt előtt. Egész stratégia alakult ki az emberekben: vitték a tábori széket, a termoszt, a pokrócot, a kötést. Könyvet nem vittek, mert úgyis mindenki beszélgetett egymással. iPod Touch-ot sem.
A nyitást követő dulakodás, tolongás, a mócsingos, zsírnakvaló húscafatokért való kétségbeesett versengés részleteire nem tudok kitérni. Egyrészt, mert hálistennek nem kellett részt vennem benne, másrészt még mindig egyfajta dühvel vegyes szégyennel tölt el, hogy embereknek így kellett küzdeni a betevő falatért, méltóságukból kivetkőzve, éhes falka módjára viselkedve.
Érdekes mód az üresen kongó üzletek, a legendává vált hússorok mellett sem éreztem soha, hogy szegények voltunk. Mert nem voltunk, akkor sem, ha mai szemmel nézve nyomorogtunk, de erről bővebben egy másik postban.

 Nagyanyám minden ősszel fantasztikus mennyiségű lekvárt, kompótot, befőttet 'rakott el' (bár minden évben megesküdött, hogy nem csinál több kajszibarack dzsemet, soha nem tagadta meg a családjától ezt az aranysárga, aromás, illatos finomságot), napokat töltött a konyhában. Hogy a tekintélyes mennyiségű cukrot honnan teremtette elő – rejtély. Ritka volt továbbá az a hétvége, amikor nem került valamilyen sütemény (vagy ahogy Erdélyben mondjuk, tészta – a tésztát mi laskának hívjuk) az asztalra. Az egyszerű almástészta (lepény) mai napig kedvencem. Finomakat ettünk, bár nem mindennapra jutott húsos étel, de nem is igényeltük. Káposztás, krumplis laska, krumplileves, tejbegríz - sőt, tejbelaska is, amit ma ugyan meg nem ennék, akkor viszont imádtam. A család minden nőtagja remekül főzött – és sütött. (A családunkban ezért a mai napig hallatlan dolog a bolti sütemény, torta: minden otthon, a nulláról készül.) Tízóraira sokszor csak vajas kenyér jutott – néha úgy, hogy szüleim előző este nem ették meg a kenyér utolját – de mindig került mellé alma, szőlő. És az iskola büféjében sokszor volt egészen frissen sült, forró, foszlós kifli, három lejért darabja. Ebből a célból mindig volt nálam három lej. Vagy esetleg két lej egy 'békára', egy kétes eredetű, zöld színű bevonattal díszített rumaromás édességre, amely minden gasztronómiai élvezetek netovábbját jelentette a nagyszünetben.
A következő post a piacról fog szólni. Addig pedig elmélázok azon, SZF és sorstársai hogy boldogulnának az igazi szegénységben.



Tuesday, November 11, 2008

Döbbenetes hozzáállás

A képlopást már taglaltam itt a blogon, a minap viszont teljesen más szögből ért a hideg zuhany. Leírom az esetet és felteszem a kérdést: csak engem sokkolt ez a totális tájékozatlanság és nemtörődömség?
Egyik kollégámmal ebédeltem, aki épp egy közepes méretű rendezvényt szervez (gasztro kiállítás, vásár). A szervezés mikéntjeiről mesélt, és hirtelen ezek a szavak potyogtak ki a szájából:
'van ez az oldal, flikker, nem tudom, ismered-e, rengeteg fotó van fent, de szóval úgy képzeld el, hogy egyszerűen elképesztően sok.. és vannak fent nagyfelbontású képek, kajáról, piáról.. tök jó, egyszerűen fogtuk, letöltöttük, és remek háttér a brosúránkba, szóróanyagba, bármit megtalálsz azon az oldalon, ha képre van szükséged'

Mivel munkatársról volt szó, nem lett volna tanácsos egyetlen laza mozdulattal letépni a fejét és két lábbal ugrálni rajta. Ezért megpróbáltam finom körmondatokba fogalmazva megkérdezni, hogy vajon nem ütközik szerzői jogi törvényekbe az ilyen illetéktelen fehasználás, valamint hogy lehet a fotós örülne, ha letöltés előtt megkérdeznék tőle, szabad-e. A válasz merő értetlenség volt: miért ne szedhetné le és használhatná, hiszen fent van az interneten...

És tessék figyelembe venni, hogy ezt egy svéd mondta, egy fegyelmezett, lutheránus neveltetésű, törvénytisztelő, naivan becsületes svéd! Teljesen őszintén úgy gondolta, hogy ami kint van neten, az köztulajdon és bármilyen célra szabadon felhasználható.

Nem tudom, mit lehetne kezdeni ezzel. Talán nem feltölteni nagyfelbontású képet. Vagy levédeni a letöltést. Vagy népnevelési szinten megmagyarázni az embereknek, hogy nem feltétlenül az övék az, amit neten megtalálnak. De ez a vadnyugati mentalitás, így 2008-ban, kicsit kezd zavaró lenni.


Tuesday, November 4, 2008

Blogajánló

Szégyen, gyalázat, de csak most fedeztem fel Ákos fotós blogját. A remek képeken kívül szellemesen, érthetően és nagyon hasznosan ír a fotózásról, kellékekről, fényekről és a fotózás kapcsán felmerülő mindenféle gondolatokról. Érdekes technikák, remek fotók és élvezetes stílus - mindenkinek ajánlom!



Friday, October 31, 2008

Halottak napja

Talán ezért szeretem a temetőket. Gyerekkorom kedves emléke a halottak napja, a temetőlátogatás. A napot a családban fontos tanácskozások előzték meg: hol van ennek vagy annak a sírja? Jobbra kell kanyarodni a propellernél? És a harmadik vagy negyedik ösvény vezet a sírhoz? Ezen mindig volt egy kis vitatkozás, de azért rendszerint megtaláltuk, akit kerestünk.
Maga a világítás gyönyörű volt. A hideg, csupasz fás alkonyban felragyogott a hatalmas temető. Majd' minden síron gyertyák (akkoriban még nem volt teamécses, apró vékony gyertyákat vittünk), fenyőágak. Mindenütt fenyő-és virágillat. A bejáratnál sült gesztenyés ácsorgott és hát hogyne kaptunk volna a forró finomságból :)
A sirokhoz vezető út igy valóságos mesekalanddá vált. A sziporkázó gyertyafény egészen megvilágitotta a temetőt. Emlékszem, egyszer ropogós friss hóban gyalogoltunk felfelé...
Világitás után pedig hazatérve, lerben sült krumpli, vajjal, forró teával. Akkoriban hirét sem hallottuk a Halloweennek, mégis sokkal hangulatosabb volt...



Thursday, October 30, 2008

Duotone szoborfotók

Egyik kedves olvasó kérdezett rá, milyen technikával állitom elő a fekete-fehér, illetve duotone szoborfotóimat. Nos, a megoldás három lépésben rejlik: DRI, Gradient Map és Curves.

A DRI eljárásról már irtam, röviden összefoglalva egyetlen RAW fájlból készitem ezt a fajta képet. A RAW kovertáló programban készitek egy +0.5, 0 és egy -0.5 expoziciós értékű képet, majd ezeket betöltöm egy HDR szoftverbe (én Dynamic-Photo HDR-t használok, de a Photomatix is ugyanolyan jó, a PS-t nem tartom alkalmasnak erre) és finoman finoman összedolgozom. Tehát nem szabad túlzásba vinni a HDR hatást, hiszen a lényeg nem ez.

A következő lépés a fekete-fehérré való átalakitás. Ehhez én mindig a Gradient Map funkciót használom, úgy tapasztalom, sokkal kontrasztosabb eredményt ad, mint a sima szintelenités.
Ezután következhet a tint, vagyik elszinezés. A Curves-ben csak a vörös és zöld szincsatornákhoz nyúlok hozzá, ahhoz is csak egy icipicit. És kész is a végeredmény. RAW-tól webes feltöltésig - DRI-vel együtt - 5-6 perc, ha az ember tudja, hová nyúl.




Tuesday, October 28, 2008

Café Blende - Új fotós találkozóhely

Tegnap este Timbivel meglátogattunk egy újonnan nyilt helyet, amelynek a fotózás a témája. Már látatlanban is jó ötletnek találtam egy ilyen tematikus kávézót, hiszen rengeteg a fotós, az amatőrfotós, akik igénylik a közösséget, a közös rendezvényeket, találkozásokat és nekik ideális oázis lenne egy ilyen hely.
A Blende Café nemrég alakult át a megboldogult Brando helyén a Király utcában. Már látni, hogy milyen tervek vannak a kialakitásban: a falakon régi fotómasinák lógnak, a szivószálakat antik objektivtokokban találjuk és igy tovább.
Az Index fórumon már hire ment a helynek, ezért a szinte már nyitás előtt legendássá vált 'itatós kenyeret' kértük, ezt tudom ajánlani mindenkinek, aki betér egy falatra és egy pohár italra. Nem birtuk ki repetázás nélkül :)
Nagyon kellemes meglepetés volt a hely: jó hangulat, civilizált klientúra, tündéri tulajdonospár - akik maguk is sürögnek-forognak a vendégek körül. Budapesten, ahol már mindenkinek volt rémálomszerű vendéglátóipari élménye, érdemes ragaszkodni egy jó helyhez, ha talál egyet az ember, úgyhogy fotósoknak és nemfotósoknak egyaránt tiszta lelkiismerettel ajánlom, remélem, hire megy és sikeres lesz ez a kedves hely.
Helyszin: Király utca 100. Nyitvatartás: Hétfő-Csütörtök 10-22, Péntek: 10-24, Szombat 16-24.

 



Monday, October 27, 2008

Benyomások

A minap a Falk Miksa utcában sétálgatva figyelmes lettem az egyik galéria kirakatára. A fehér teremben kevés mű volt kiállítva, talán 8-10 darab, mégis jó húsz percig ácsorogtam, orromat szinte az üveghez dugva (sajnos a galéria zárva volt). A kiállított tárgyak porcelánból voltak, de milyen porcelánból! Mintha egy herendi festő lidérces álmaiban barangolnánk. A hagyományos, finoman megmunkázott porcelán mintegy háttérként, néhol szinte paródiaként van jelen a plasztikákban, máshol újszerű parafrázisokat látunk ismert magyar szobrokról. Döbbenetesen jó volt és újraalkotta a porcelán felhasználóságáról alkotott hagyományos gondolataimat.
Már ott és akkor tudtam, hogy ezt a kiállítást szeretném ajánlani itt, tehát a csodálatos moleskine füzetembe :) felírtam a művész nevét és a kiállítás adatait.

Fekete László keramikus, szobrászművész kiállítása
Körmendi Galéria, Falk Miksa u. 7.
Megtekinthető november 9-ig.

A művész impozáns életrajza az Artportalon
 



Saturday, October 25, 2008

Celeb vagyok

Péntek, 19 óra, Margitsziget déli csücske
Zoli barátom: - Kéne látnod magad. Fülig ér a szád.
Én: - Hát csodálod?

Tíz perccel korábban, ugyanott
Zolival fotóztuk a Dunapartot. Odajön egy srác, nyakában Canon-pántos gép, kezében állvány.
- Bocs, nem te vagy a Rékuc?
- De igen...
- Jó a blogod!

És el.
Remélem, a meglepetéstől elhaló hangon utánadobott 'Köszi...!'-t még hallotta...


(Disclaimer: A címet kéretik az öniróniát kellőképpen figyelembevéve olvasni.)