Komment

" Olyanok a fotóid, mintha egy párhuzamos világban élnél, ami majdnem ugyanolyan, mint a mienk, de minden egy kicsit szebb"

Sunday, August 31, 2008

Lélekemelés

Egyik kedvenc helyem a világon a Szent István-bazilika. Akkortájt adták át felújitva, amikor Pestre költöztem. Ámulva jártam körbe az aranyozott, vörös márványos ragyogást. A rajongás a mai napig tart, nem tudok úgy bemenni a templomba, hogy ne venne körül valami varázslatos érzés. Mintha a Teremtő jelenlétét érezném az aranyló párás fényben fürdő szentélyben. Sok templomban jártam már, de egyikben sem ilyen erős ez a magasztos érzés.

Egy kedves emlék is fűződik ehhez a templomhoz. Még idegenvezető koromban történt. Egy norvég sofőrrel együtt dolgoztam pár hétig és nagyon összebarátkoztunk, közel kerültünk egymáshoz. Amikor a vendégeknek szabad program volt, mi együtt lógtunk, sülve-főve együtt voltunk. Óriási ember volt a norvég, szőke, göndör hajjal és mindig mosolygós, gyermekien őszinte arccal. Egy budapesti út során a vendégeknek szabad délutánjuk volt, mi pedig a Belvárosban mászkáltunk. Amikor a Bazilika elé értünk, be akartam menni.
- Nem megyek - mondta a norvég -, micsoda butaság, nem vagyok én vallásos ember.
- Gyere csak - erősködtem -, meglásd, tetszeni fog. Ha nem egyéb, az épület biztosan.
Vonakodva velem tartott, bementünk. Már ekkor láttam rajta, hogy őt is megérintette a genius loci. A templom majdnem üres volt, fenséges csend honolt és mindent beboritott a világos, puha fény. Szótlanul jártuk körbe, majd leültünk. És mintha erre várt volna a mester, fölöttünk megszólalt az orgona. Valami egyszerű és végtelenül szomorkás darabot játszott - annyira letisztult volt, hogy talán Schlick vagy valamelyik korabélije lehetett a szerző.
A mester sokáig játszott és mi sokáig ültünk és hallgattuk. Egy hosszabb szünet közben csendben kilopóztunk a templomból; ideje volt visszamenni a buszhoz. A norvégon láttam, hogy nagyon meghatotta a látogatás. Tőle szokatlanul csendesen viselkedett, majd pár perc múlva kibökte, mennyire hálás, hogy rábeszéltem a templomra. Úgy érzi - mesélte -, hogy valami megváltozott benne és erre a napra nagyon sokáig fog emlékezni.
Jópár év telt el azóta, már nem tartjuk a kapcsolatot, de remélem, az én kedves norvég óriásom is ugyanolyan örömmel emlékszik vissza erre a délutánra, mint én.


5 comments:

  1. Ettől olyan csendben, szelíden mosolygós lettem :) Minden templomnak van egy sajátos atmoszférája, és biztos vagyok benne, hogy senki nincs, aki ugyanúgy érzi magát kívül, mint belül...

    ReplyDelete
  2. Az én meghatározó élményem a canterbury érsekség volt. Az a templom monumentális, gyönyörű. Az akusztikája kiváló, melyet ki is használtak. Délután jártunk ott, és egy gyerekkórus próbált az egyik hajóban. Nagyon magas hangon énekeltek, rendkívül fegyelmezettek voltak és nagyon koncentráltak.

    Hosszan álltam ott őket hallgatva. És akkor megmoccant a levegő: egy egész különleges fuvallat járta át a templomot. Racionális perceimben kicsit gyerekesnek hat, de néha azt hiszem, Ő sóhajtott egyet a meghatottságtól. (Az élmény egyébként kiskamaszként, értsd gyerekként ért.)

    ReplyDelete
  3. Rékuc:)

    Most mikor otthon voltunk a barátnőmmel sétálgattunk a belvárosba és kilyukadtunk a Bazilikánál. Nagyon régen nem jártam arra, és bementünk...nem volt orgonaszó, de így is nagyon nagy élmény volt. Amíg élek nem felejtem el :)

    ReplyDelete
  4. Más épületekben csak csend van, de a templomok hallgatnak.

    ReplyDelete
  5. en akkor mar naponta mellette mentem el, amikor meg fekete volt es sokszor gondoltam ra, barcsak szep vilagos lenne... es ime. imadom!

    ReplyDelete

Az elszaporodó spambot kommentek miatt muszáj előszűrnöm a hozzászólásokat. Igyekszem mindenkit hamar beengedni!