Komment

" Olyanok a fotóid, mintha egy párhuzamos világban élnél, ami majdnem ugyanolyan, mint a mienk, de minden egy kicsit szebb"

Friday, September 12, 2008

Amit ki nem állhatok

Nem szeretném ezt a blogot negativ hangulatú postokkal terhelni, de a napokban egy immár egyre gyakrabban ismétlődő jelenséggel találtam szemben magam: valakinek megtetszik valamelyik fotóm, és elkéri az eredeti, nagyfelbontású fájlt, hogy kitegye a falra.
Az ilyen megkereséseknek - elvileg - mindig nagyon örülök, megtisztelő, hogy valakinek ennyire tetszik egyik-másik képem. A gyakorlatban azonban az örömbe egy kis üröm is vegyül. Az esetek nagy részében - és kivétel nélkül, ha magyar emberről van szó -, a levéliró úgy gondolja, hogy ingyen fogom elküldeni neki az eredeti képfájlt. Ebbe természetesen nem megyek bele, a válaszom ilyenkor: szivesen feltöltöm neki imagekind-ra, ahol megvásárolhat egy papirra kidolgozott példányt. Az esetek nagy részében - és kivétel nélkül, ha magyar emberről van szó -, a levéliró ilyenkor eláll a szándékától.
Komolyan és irónia nélkül kérdezem: hogy gondolják ezt? Ha az IKEA-ban meglátnak egy szép faliképet, azt is ingyen szeretnék kivinni az áruházból, csak azért, mert olyan szép? Vagy 2008 derekán nem tűnt fel, hogy nagyfelbontású képfájlt gyakorlatilag lehetetlen csak úgy letölteni a netről (jó, torrent nem ér)?
Kedves képkunyizók! Nagyon örülök, amikor megkerestek egy-egy ilyen kéréssel. De kérlek titeket, lássátok be, hogy nem tudom ellenőrizetlenül szétküldözgetni a világba a fotóim eredetijét. Ugye nem kell részleteznem, mennyi kellemetlenségem adódhatna ebből. Továbbá úgy gondolom, ha valakinek ennyire tetszik a munkája, azt lehet honorálni, ha már lakásunk diszitésére szolgál a kép. Nem ebből szeretnék meggazdagodni, nem a szép fotókat kedvelők pénztárcájából kivánom finanszirozni a hobbimat. De az, hogy vadidegen emberek a világ legtermészetesebb dolgának tartják, hogy igyen, szivességből elküldök nekik egy vagy több eredeti képfájlt vagy - volt ilyen is - előre kidolgozott képet - az én gyomromnak kicsit erős.
Kiváncsi vagyok olvasóim véleményére: szerintetek elvárható, hogy egy hobbifotós ingyen küldjön a képeiből az interneten keresztül? Érjem inkább be a megtiszteltetéssel, hogy - talán - falra kerülök valakinél? Ne kérjek érte pénzt, hiszen nem ez a szakmám? Várom a gondolatokat, meglátásokat.

Thursday, September 11, 2008

A repülő pálinka

Sokat repülök, sok emlékezetes repülőútról tudnék mesélni. De az egyik kedvenc reptéri emlékem tavaly tavaszról származik. Nővéremhez mentem látogatóba Amerikába. Az útvonal: Budapest - New York JFK - Washington. Sógorom emlitette, hogy mennyire szeretne egy üveg fütyülős barackot (ami szigorúan véve nem pálinka, valamiért mégis nagyon izlik neki). A repülőre ugye nem engednek fel folyadékot, a bőröndben pedig a törésveszély miatt nem akartam utaztatni az üveget. Viszont a tax free-boltban vásárolt áru felvihető a fedélzetre, tehát Ferihegyen vásároltam egy üveg fütyülős barackot és beszálltam.
New York-ba érkezve kellemetlen meglepetés fogadott: nem engedték tovább az italt a belföldi járatra! Hiába volt a ferihegyi személyzet által lezárt tasakban az üveg, a biztonsági szolgálat szerint átszállás után már a reptéri boltokban vásárolt folyadék sem vihető fel a gépre. Vagy elkobozzák - mondták -, vagy adjam fel poggyászként, a bőröndök közé.
Persze nagyon morcos lettem, hiszen erről a szabályzatról nem tudtam. Könyörgés, igérgetés, fenyegetőzés, szépennézés, zokogás - semmi nem lágyitotta meg a szigorú biztonsági alkalmazottak kőszivét.
Nem tudtam, mitévő legyek. Nem akartam elkoboztatni a nedűt, amit a hosszú úton magammal cipeltem. De poggáyszként feladni éppoly reménytelennek tűnt. Halkan szidtam a terroristákat és egész pereputtyukat, amiért igy megnehezitik az egyszeri utazó dolgát, amikor odajött hozzám két katona. Ormótlan bakancsukban olyan halkan osontak elém, hogy csak akkor vettem észre őket, amikor már fölöttem tornyosultak. Egy fehér és egy latino fiatalember, terepszinű gyakorlóegyenruhában, bakancsba betűrt nadrággal, állig felfegyverkezve - a géppuska nem a hátukon lógott keresztbe, hanem kézben tartották. Meglehetősen tiszteletet parancsoló látványt nyújtottak, megszeppenve pislogtam fel rájuk, attól tartva, hogy mindjárt elhurcolnak, airport rage gyanújával.. De mint kiderült, kedélyes legények voltak, félnivalóm nem volt.
Hallották a szóváltást - mondták -, kiváncsiak lettek, mi az a nagyon fontos üveg a tasakban. Mutattam, hogy magyar specialitás, sógoromnak viszem, illetve vinném, ha azok a gonosz biztonságiak...
- Sebaj - mondta az egyik -, bontsd ki és megisszuk együtt!
Ezen aztán egy darabig elnevetgéltünk, majd komolyra forditva a szót tanácsolták, hogy adjam fel poggyásznak az üveget. Are you kidding me - méltatlankodtam - az ötvenfontos bőröndök között mennyi maradna belőle?
- Nyugalom, megoldjuk - nyugtatott az, amelyik az italozást is javasolta.
Közrevettek és elkisértek egy félreeső pulthoz, ahol egy öreg néger pakolgatott túlsúlyos, túlméretezett és egyéb, nem szabvány méretű poggyászt. Megkérték, hogy csomagolja be nekem az üvegemet, mert fel kell adni.
Az öreg betekerte néhány réteg újságpapirba a fütyülőst, majd egy cipősdoboz méretű kartondobozba tette, a filmekből is ismerős ezüstszinű duct tape-el leragasztotta és a kezembe nyomta. A katonák láthatták az arcomon a mélységes bizalmatlanságot az ötlet iránt, mert nevettek, és közöltél, hogy it's gonna be alright. Elbúcsúztam a derék katonáktól, a check-in pulthoz fáradtam és feladtam a röhejes csomagot. Még egy Fragile cimkét sem kapott szegény. Fájó szivvel néztem, ahogy eltűnik a szalagon...

... és bő két órával később alig hittem a szememnek, amikor egy másik szalagon, immár Washingtonban, tökéletes, sértetlen állapotban megjelent a világjáró fütyülős barack.

 



Tuesday, September 9, 2008

Temetők

Aki ismer, jól tudja, hogy egyik kedvenc fotótémám a régi temetők - olyannyira, hogy eme blog fejlécképe is egy sirszobrot ábrázoló fotóm részlete. Sokan ezt roppant morbid és talán izléstelen dolognak tartják, de én nagyon szeretem. Nem is tudom, hogyan kezdődött, azt hiszem, deviantarton láttam egy temetős galériát még régesrég és megfogott az ódon sirkövek elhagyatott hangulata. Azt hiszem, a téma remekül passzol a melankóliára nagyonis hajlamos lelkivilágomhoz. (A legtöbb emberrel ellentétben engem nem szomorit el, hanem furcsa mód éltet a melankólia.)
 Amikor először felkerestem a Kerepesi temetőt, szinte féltem elővenni a gépet. De hamar megszoktam a sirkert hangulatát és a szebbnél szebb szobrok, siremlékek valósággal kinálkoztak a fotózásra. A Fiumei úti sirkertet amúgy mindenkinek ajánlom egy szép vasárnap délutáni sétára, ilyenkor, az ősz közeledtével varázslatos hangulata van: sárgulnak a gesztenyefák, illatoznak a nyárvégi virágok és a temető angyalai szeliden vigyáznak a csendre, békességre. (És ez az a park, ahol garantáltan nincs tömegnyomor és ordibáló gyerekek.) Kevesen tudják, de a párizsi Pere Lachaise temető után a Kerepesi temető büszkélkedhet a leggazdagabb szoborgyűjteménnyel. 


Az egyik legemlékezetesebb fotózási élményem is a Kerepesihez kötődik. A temetőben bolyongva egy elhagyatott kriptához érkeztem. Ajtajának keskeny üvegtábláit régesrég betörték, bent egy kis halom száraz falevél hevert. Kiváncsian bekukucskáltam és ezt a szobrot láttam álldogállni a hűvös félhomályban. Szinte elakadt a lélegzetem a szépségétől és attól, hogy mennyire sértetlen maradt az évtizedek során. Egy kicsit tartottam tőle, mit látnék, ha felemelné a fejét... de a fotózási, zsákmányolási vágy győzött és állványomnak hála meg tudtam örökiteni. Amikor a temető saját múzeuma, a Kegyeleti múzeum kurátorainak mutattam, őket is meglepte ez az épségben megmaradt kincs, nem tudtak róla, hogy az elhagyatott sirboltban ilyen szobor áll.
2006 őszén fotóztam a legtöbbet a temetőben, és télen, amikor összeállt belőlük pár tucat kép, úgy gondoltam, jó volna kiállitani őket valahol. És mi lenne jobb helyszin, mint a Kegyeleti múzeum? Irtam hát az igazgatónak és elmeséltem, hogy van 24 fotóm, amelyeket szeretnék náluk kiállitani. Mintaként átküldtem néhány képet. Az igazgató úr - aki a világ legaranyosabb és legműveltebb embere, egy igazi régivágású, békebeli úriember - el volt ragadtatva a képektől és azonnal rábólintott a kiállitásra. Igy történt aztán, hogy 2007 nyarán a múzeum egyik termében megnyilt első önálló kiállitásom. A múzeum roppant gáláns módon minden kidolgozási, keretezési költséget magára vállalt, nekem csak annyi dolgom volt, hogy a képeket leadjam.

Au Revoir
 Ennyi szégyentelen önfényezés után jó volna néhány tippet is irnom arra az esetre, ha valaki kedvet kapna a temetőfotózáshoz. Én a szobrokra álltam rá, hiszen látványosak, nem feleselnek és nem mocorognak. De érdemes figyelni arra, hogy ne csupán a szobrászművész munkáját dokumentáljuk, hanem vigyünk bele valamit a saját elgondolásunkból, hangulatunkból. Használjuk ki a temetőben a sirok, szobrok fölé boruló lombokat, növényeket, az ellenfény itt csodákra képes. És a részletek néha mindennél többet mondanak: egy rozsdás vasgyűrű, néhány tovasodródó falevél vagy elhervadt, ottfelejtett virág egy szobor kezében képes átadni a temető hangulatát.
Amióta ennyire megszerettem a Kerepesi temető nyugodt és végtelenül harmonikus hangulatát, minden nagyvárosban ellátogatok a helyi temetőbe: Rómában, a Campo Verano temetőben történt kalandjaimról egy korábbi postban be is számoltam. Stockholmban a Skogskyrkogården fent van az UNESCO világörökségi listáján, tehát sokat várok tőle - és ha egyszer eláll az eső, talán el is jutok oda -, egy tavaszi projekt keretében pedig a génuai Staglieno és a milánói Monumentalo temetőket szeretném meglátogatni.
Ha valakinek vannak temetőfotói, hasonló, vagy eltérő tapasztalatai, linkelje be vagy mesélje el őket a post alatt. És persze kiváncsi vagyok, olvasóim hogyan látják: morbid dolog temetőben fotózni?
El juego del ángel


Mozaikfotó készítése

Pingutól kaptam a kérdést-postjavaslatot, ezúttal is köszönet érte.

Két vagy több fotót egymás mellé montírozni egy képen az egyik legegyszerűbb folyamat a Photoshopban, és a technika elsajátítása sok területen nagyon hasznos, én pl. sokat használom itt a blogban is, az előtte-utána jellegű képek bemutatására.
Kezdetnek nyissuk meg a felhasználni kívánt fotókat. Itt kettőt mutatok, de természetesen több képes mozaik esetén is ugyanez az eljárás. A példában a két kép egyforma méretű, ezt előzőleg érdemes ellenőrizni, hogy szép szimmetrikus eredményt kapjunk.

A két fotót egy közös alapra helyezzük. Ehhez nyissunk egy új dokumentumot (File > New...) és válasszuk ki a méretét. Én egyszerű A4 méretet szoktam választani, ez általában bőven sok és bátran lehet rajta kísérletezni és vagdosni.
Amikor megvan az új doksi és kényelmesen láthatóvá tettük az összes komponenst, válasszuk a Move Tool/Mozgató eszközt az eszközpalettán, kattintsunk a fotóra és egyszerűen húzzuk át a fehér munkalapra. A másikat is helyezzük mellé.

Ekkor az történik, hogy három réteget kapunk: a ’háttér’ a fehér munkalapunk, a ’réteg 1’ és ’réteg 2’ pedig a két fotónk. Ha mozgatni akarjuk valamelyik fotót a munkalapon, először jobb gombbal kattintsunk rá és válasszuk ki a rétegét, tehát hogy vele kívánunk foglalkozni. Így a Mozgató eszközzel tetszés szerinti helyre húzhatjuk a képet. Kapcsoljuk be a Rétegek ablakot, hogy könnyen nyomonkövessük, mi történik a képen (View > Layers, Nézet > Rétegek menüpont).

Egy hasznos segédeszköz a rács bekapcsolása, ez a View > Show > Grid (Nézet > Megjelenítés > Rács) menüpont alatt található.
Amikor nagyjából elégedettek vagyunk az összeállítással, vágjuk le a fölösleg nagy részét a munkalapról, de hagyjunk elegendő helyet a végső igazításhoz.
A munka elvégeztével olvasszuk egybe a rétegeket: Layers > Merge Layers/Flatten Image (Rétegek > Rétegek összeolvasztása). Vigyázat, ezután a képek már nem mozgathatók! A biztonság kedvéért én a többrétegű képről is készítek egy másolatot, amely a .psd kiterjesztést kapja.
Ha szöveggel is szeretnénk ellátni a képet, ezt a Text Tool segítségével tehetjük meg. Ezt kiválasztva egy kezdetleges szövegszerkesztő menü nyílik meg a photoshopban. A képre gépelt szöveg saját réteget alkot, amelyet a Mozgató eszközzel húzhatunk a helyére. A szöveg utólagos szerkesztéséhez is mindig válasszuk ki a Text Tool-t, így ismét be tudunk lépni a szövegbe.

A háttérszín is könnyen beállítható. Ehhez mindössze válasszuk ki a Bucket Fill (Kitöltés) eszközt  és a színkeverő mezőben állítsuk be a kívánt háttérszínt, majd a kis vödörrel kattintsunk egyet a háttérre (fontos, hogy előzőleg a munkalap rétege legyen aktív, módosítható réteg és ne valamelyik fotó). 


Friday, September 5, 2008

Utcaseprő

 ... kifogástalanul tiszta, 'láthatósági' sárga kezeslábasban, kis csipeszes pálcával szedi fel a szemetet a járdáról. Kezében szemeteszsák, abba teszi a hulladékot. Mosolyogva, dudorászva dolgozik. Fülében iPod...

Szégyen, gyalázat

 ... hogy milyen ritkán frissitem ezt a blogot. De mostantól remélhetőleg gyakrabban fogok irni ide is. Az a helyzet, hogy nagyon rossz passzban voltam az utóbbi egy hónapban: utáltam a melót, honvágyam volt, nem volt lakásom, magányos voltam.

Nos, most már van lakásom. :)

A melóba is kezdek beleszokni, bár még mindig utálom és teljesen hülye vagyok hozzá, de kezdem belátni, hogy nem várnak tőlem csodákat. Van idő beletanulni, megszokni. Megszeretni soha nem fogom. De az első havi teljes fizetés látványa a folyószámlámon eléggé erős pozitiv érzéseket váltott ki. Pl. megvásároltam a repjegyet Amerikába, és kb. meg se kottyant az egyenlegnek... belegondoltam, hogy a magyar fizetésemből mennyire nehezen izzadtam ki egy repjegyet. Meg ilyenek.

Szóval a rohamosan javuló anyagi helyzet, a kevésbé pánikszerű munkábajárás és nem utolsósorban a stabil lakhatás valamennyire kibillentett a világvége hangulatból. De még mindig betegesen hiányzik Pest és a barátok. Valamit tenni kell! :)
(sas.se) :)))


Thursday, September 4, 2008

A fotópályázatokról

Aki szeret pályázni a fotóival, az szinte hetente talál újonnan induló fotópályázatokat, ahol megmérettetheti a fotóit. Vannak az egész nagyok, mint a Lumix és a National Geographic, de rengeteg a kisebb pályázat is, amelyeket például önkormányzatok, civil szervezetek és állami vagy magáncégek indítanak. A remek fotopalyazat.lap.hu oldalon mindig friss információt találunk az aktuálisan futó pályázatokról.

Amire érdemes odafigyelni

A pályázásnál két fő dologra érdemes figyelmet fordítani:

1. Feleljünk meg a kiírásnak
2. Egyetértünk a feltételekkel?

A kiírásban a feldolgozandó téma megnevezésén kívül olyan kikötések lehetnek, mint pl.
- A fotó technikai paraméterei: analóg/digitális, felbontás, méret, médium (CD, feltöltés, papírkép)
- Utómunka mennyisége: általában a fotó egészét érintő kisebb változtatások megengedettek: kontraszt, színek, stb.
- A fotós személyét érintő kikötések: életkor, lakhely, amatőr/profi

A pályázati kiírásban fontos elolvasni a feltételeket is. Milyen célból indul a pályázat? Mire szeretnék felhasználni a képeinket? Gyakori feltétel a beküldött képek (nem csak a nyertesek) korlátlan felhasználása reklámcélból, kiadványokhoz, weboldalakhoz.
A fenti információ a minimum, aminek a pályázati kiíráson szerepelnie kell, ehhez persze még millió speciális feltétel is kapcsolódhat – találkoztam már olyan pályázati kiírással is, ahol csakis hátrányos helyzetű fotósok képeit várták. Általában egy kapcsolattartó személy elérhetőségét is közlik, aki választ adhat az esetleges kérdésekre, pontosításokra.

Néha felmerül a kérdés, hogy én nem pályázok? A válasz erre mindig: nem. Számomra a fotózás egy olyan tevékenység, amely szinte terápiás jó hatással van rám. Ezért szeretném minden versengéstől és megmérettetéstől távoltartani a képeimet. Saját magammal versenyzek: szeretném mindig felülmúlni, túlszárnyalni az eddigi teljesítményemet. Az, hogy mással összehasonlítva hol tartok – vajmi kevéssé érdekel. Sem relevánsnak, sem egészségesnek, sem objektíven megítélhetőnek nem tartom az ilyen viszonyítást.
Azonban készséggel elismerem, hogy ha valaki képes a helyén kezelni ezt a kérdést és nem omlik össze attól, hogy nem nyert, a pályázatokon való részvétel kitűnő lehetőség arra, hogy a fotóinkat, munkásságunkat megismerjék, képeinket a falon lássuk. Az egyik legjobb magyar amatőr természet- és makrófotós, Tóth Zsuzsanna mondta nekem egyszer: ’Ha a falra kerülök, az már jó, akkor már elégedett vagyok.’ Ez szerintem megszívlelendő és egészséges hozzáállás, amit csak ajánlani tudok mindenkinek, aki pályázásra adja fejét – és fotóit.



Wednesday, September 3, 2008

:)

A galériámból talán már kiderült, hogy pár hete egy Sigma 10-20 f/4-5.6 EX Dc HSM objektiv boldog és büszke tulajdonosa vagyok. Az olvasók bizonyára emlékeznek a kivánságlista postra, ahol pont ez az objektiv szerepelt az előkelő legelső helyen. Hát immár kihúzhatom onnan :) mivel hétvégén költöztem, nem volt időm kivinni a városba, most hétközben pedig meló miatt nem tudok fotózni. De néha itthon is kiveszem a táskából és nézegetem, milyen jól mutat a gépen. Belenézek és nevetek, hogy mennyi mindent látok vele. Belefér az egész világ! Zavarbaejtően bőkezű ajándék a családomtól, újabb köszönet nekik - és csodálat, amiért igy eltalálták, pedig nem is emlitettem nekik.