Komment

" Olyanok a fotóid, mintha egy párhuzamos világban élnél, ami majdnem ugyanolyan, mint a mienk, de minden egy kicsit szebb"

Friday, November 28, 2008

Hujj

A Látomás c. fotó teljesen PS mentes. Sehol egy layers, egy HDR, egy DRI, vagy akár egy acid, amig a szem ellát. Érthető módon ebbe a szokatlan puritanizmusba majdnem belebetegedtem, ezért gyorsan kellett készitenem egy szines-szagos agyonmanipulált fotót is. Ime, tessék:
Csodás, nem? ez egy telivér HDR, 3 expo készült (a baloldali kép a 0 EV értékű, középső). Majd a HDR képre ráment egy enyhe acid (most már nem a kész actiont használom, hanem saját magam kotyvasztom ki curves-ben), valamint különböző keverési módokban (overlay, multiply) egy kis vignettálás. Ja és amint látszik, egy kicsit a dőlést is korrigálni kellett. Igy jár az ember, amikor térdelve-fekve kúszik a diszburkolaton, hogy kellő szöget találjon a fotózáshoz. Kicsit csámpás lett a kép, de ennek is örültem, no meg hogy nem mozdult be a kezem a 3 expo közben, mivel állvány az természetesen nem volt nálam.
Vision


Fotóink a Youtube-on - felhívás

Kedves fotóstársak!

Ma teljesen véletlenül böngészve a youtube-on ráakadtam erre a videóra, amely szép magyarországi tájakat vonultat fel. A képeket nézve több fotót is találtam flickr társaktól, gyanithatóan a teljes anyag innen származik.
Többek között Virgonc egy szép infra fotója tűnik fel 2:04-kor, valamint tőlem egy Bazilika 6:44-kor és egy Péteri horgásztó 7:15-kor.
A feltöltőnek irtam egy üzenetet és megkértem, hogy az összes kép tulajdonosát tüntesse fel a video alatt - szerintem ez a legkevesebb, amit megtehet, ha használja a képeinket.
Kérlek benneteket, nézzétek meg a videot és ha olyan képet találtok, amelynek ismeritek a készitőjét, értesitsétek a fotóst, hogy kint van egy vagy több képe. Segitsünk egymásnak!

[Update]
A Pixinfo blog egy új bejegyzésben emliti meg ezt a postot, ezt a problémát, és egy jó tipped ad a Lightroomban történő vizjel készitésére.



Monday, November 24, 2008

Látomás

Fotóstársammal a Margit-hídon álltunk és a klasszik pesti panorámát fotózgattuk. Csak egy állvány volt náluk, és amíg ő használta, én sem akartam tétlenül álldogálni. Gondoltam, készítek egy hosszú záridős, bemozdulós fotót, ahol a fényvonalak adják a témát, de ugyanakkor túlságosan absztrakt fotót sem akartam, mert olyanom már van. A következőt találtam ki.
A gépet kézben fogtam és a híd párkányára tettem, hogy függőleges irányban ne mozogjon, billegjen. Beállítottam egy 10 másodperces záridőt és az Országház kupolájára fókuszálva elindítottam az exponálást. 3-4 másodpercig tartottam nagyjából mozdulatlanul a gépet, majd lassan elforgattam jobbra, a budai part irányába. Az utolsó 1-2 másodperc alatt szintén mozdulatlanul tartottam a gépet a Citadella felé fordítva. Így aztán az Országház tisztábban kirajzolódik, mint a város többi része, ad egy kis támpontot a szemnek és a néző egyből rájön, hol is készült a kép.
A gép természetesen nem mozgott teljesen vízszintesen, a párkány göröngyeinek köszönhetően volt egy kis függőleges billegés is, ezáltal keletkeztek a kis hullámok a fénycsíkokban.

Vision Of Love III


Templom

Anyai nagyanyám és testvérei Marosvásárhelyen éltek, velük leginkább a nyári szünetben találkoztam. A hétköznapokban apám anyjával volt szoros a kapcsolat: iskola után általában hozzá mentem és ott lézengtem-játszottam-tanultam-teéptem az idegeit, amíg anyám értem nem jött délután.
Nagyim mélyen vallásos asszony volt, a vasárnapokat általában nálunk töltötte és vasárnap délután mindig kézenfogott és elvitt a hatórás misére (amely, nevét cáfolva, nem hat órán át tartott, hanem hatkor kezdődött) a lakásunkhoz közeli Szentpéteri-templomba.
Tulajdonképpen szerettem misére járni: már egészen pici koromtól tudtam a miserendet, tudtam, mikor kell felállni, mikor mit kell mondani, énekelni, mikor csendül fel az áldozati csengettyű ezüstös hangocskája. És igen szerettem prédikáció közben nézelődni a gyönyörűen kifestett templombelsőben. Az oltár fölött csodálatos angyalok voltak, mindegyik egy-egy planétát, csillagott hordozott a kezében, és szebbnél szebb ruhákat álmodott rájuk a mester. Egyik kedvenc elfoglaltságom volt arról ábrándozni, hogy ha választhatnék a pompás öltözetek közül, melyiket választanám.
Akkoriban a mise is kicsit más volt. Mindig volt orgonista és csudaszépeket játszott. A mise sok részét énekeltük, ezt a legtöbb helyen már nem szokás: az Uram Irgalmazz, vagy az Isten báránya részeknek szép dallamuk volt és orgonaszó kísérte - ma már a nagyobb templomokban is csak elhadarják-mormogják.
Kedvenc részem a perselyezés volt. Nem sokkal áldozás előtt két ministráns körbejárt a hosszú rúdon lógó perselyekkel. Ezek gyönyörűséges, sötétvörös bársonyból készült szütyők voltak, patinás sárgaréz tetővel, amelyen díszes perselynyílás volt.  Mindig volt nálam egy háromlejes, ezt pottyantottam bele büszkén a perselybe, ahol szívremegtetően szép hangot adott ki: az ezüstös, tompa  puffanás mindig egy kincstárban heverő pénzhalmot juttatott eszembe.
A templom minden vasárnap tele volt, az áldozáskor két hosszú sor kígyózott az oltár előtt. Mise után pedig - az elbocsátó zsoltár utolsó akkordjai által kísérve - élénk terefere kezdődött a templom előtti kis téren. A panelrengeteg közepén szinte csodálatos módon megmaradt kis templom jelenléte (még mindig áll, sőt szépen felújították) többféleképpen szolgált lelki táplálékul az embereknek.



Friday, November 21, 2008

Amikor főztek nekem

Kicsit elkanyarodva a gyerekkortól (hamarosan lesz visszakanyar) hirtelen eszembejutott az az emlékezetes alkalom, amikor akkori kedvesem meglepetés gyanánt főzött nekem vacsorát. Akkoriban angoltanárként dolgoztam cégeknél, és valahol az istenhátamögött, Kőbányán tartottam épp órát. Ő hamarabb hazaért és nekilátott az ételnek.
Épp befejeztük az angolt a srácokkal, pakoltam el a könyveimet, amikor megcsörrent a telefonom. G. volt az, a párom.
- Figyi, ha hazajössz, ne ijedj meg a szagtól, jó? Már szellőztetek.
Ettől a mondattól rögtön megnyugodtam, képzelheti a nyájas olvasó. Végül hazaértem és kiderült, mi történt. G. csirkét sütött, és mellé rizst akart főzni. Sima zacskós rizst. Elolvasta a dobozon lévő utasitásokat, és ezeket követve két zacskó rizst feltett főni egy kis sóval és össz vissz 3dl vizzel. A drágám ugyanis valamiért 1.5 deci vizet olvasott zacskónként, mint helyes vizmennyiséget a főzéshez. Szóval feltette főni a két zacskó rizst, annyi vizben, amennyi még csak el sem lepte a zacskókat (hogy ez hogy nem tűnt fel neki, máig rejtély), és bement a szobába tévézni.
Sűrű fekete füstre rohant ki: a pár kortynyi viz pillanatok alatt elpárolgott (fogadjunk, hogy fedőt sem tett rá?) és a műanyag zacskó szépen ráolvadt a lábas aljára, gyönyörűen bevonva a rizsszemeket is.
Szerencsére tél volt, hideg, a nagy nyitott ablakokon hamar kiment a füst. És G. becsületére váljék, hogy mire hazaértem, a leégett lábas elmosogatva diszelgett a szekrényben és egy másikban már rotyogott a tűzhelyen az új adag rizs. És a sült csirke mennyei volt.



Itatós

Akkoriban még töltőtollal irtunk. Nem ám patronossal, hanem kis gumitömlőbe felszippantóssal. Tintásüveg, töltőtoll, itatós papir mindig volt nálunk. Talán tintásüveg nem mindennap - többnyire otthon tankoltuk meg a tollat előző este. Még mindig érzem az orromban a tinta savanykás illatát és hallom a tollhegy halk kapirgálását a papiron.
Az itatóst nagy ivekben árulták, ebből vágtunk le egy-egy kisebb darabot és hordtuk mindig a füzetünkben. Porózussága révén remek játékszer is volt unalmas órákon: különféle mintákban itattuk fel vele a tintát, keresztül-kasul lyuggattuk a tollheggyel, amig a tinta kerek kis tavacskákat mart a közepébe. Aztán piszkálhattuk ki az itatós felázott szálkáit a tollhegyből. Minden nap tintás kézzel mentünk haza, kisdiákok. Mivel balkezes vagyok, mindig extra tintás volt a praclim, hiszen nem várhattam meg, amig a tinta megszárad - balról jobbra haladva bizony szétkentem a papiron száradó fölösleget. EMiatt ma is nagyon megválogatom a tollaimat: csak olyat veszek, amelyben azonnal száradó zselé vagy tinta van, nehogy egy oldalnyi körmölés után fekete maradjon a kezem.
Emlékszem, volt Pic vagy minek hivták a tintakiszedő port. Csak rá kellett hinteni az irásra és azonnal elhalványult. Kis tasakokban árulták, mint a vanilincukrot. Kézlemosásra is használtuk.
Vajon még lehet itatós papirt kapni?



Thursday, November 20, 2008

A József Attila-kabát

Gyerekkoromban mindig nagyon takarosan jártam. Apai nagyanyám varrónő volt, olyan igazi régivágású, aranykezű kézműves mester, akinek munkában megöregedett kezei alól egymás után kerültek ki a remekbe szabott ruhák. Régi, lábbalhajtós Singer varrógépe volt, és a gyönyörűség netovábbja, minden jutalmak legpompásabbja volt, amikor odaülhettem varrni egy kis rongydarabra.
Ennek köszönhetően mindig voltak szép ruháink, nővéremtől is sokat örököltem, tehát igazán nem lehetett panasz az öltözékemre. Amúgy sem voltam egy finnyás gyerek, amit anyám reggel kikészített, azt fakszni nélkül felvettem, nem volt olyan, hogy 'ez a blúz nem tetszik', eszembe se jutott volna megkérdőjelezni az aznapi választást. (Volt persze néhány kimondottan kedvenc ruhám, főleg a nagyanyám által varrott, szebbnél szebb anyagból készült, bőszoknyás kis nyáriruháim.)
Volt viszont egy kabát, amely éveken át szolgált gyűlöletem tárgyául. Ez egy hosszú, lábszárközépig érő, barna télikabát volt, vattával bélelt, steppelt kabát. Hosszú, kötött patent volt a csuklójánál, sőt még kapucnija is volt neki - még a gombjaira is tisztán emlékszem. Zimankós, téli reggeleken külön műsorszám volt felvenni a kabátot, mindent megpróbáltam, hogy elkerüljem a végzetemet. (Persze csak azért tudtam reggelente közelharcot vívni anyámmal, mert apám már korábban elindult dolgozni és nme volt otthon, hogy csendet parancsoljon. Ilyen komisz voltam.)
Akkoriban nővérem a Város Peremén-t olvasta és én is bele-belenéztem. Bár még kicsi voltam a könyvhöz, annyit megértettem, hogy József Attila gyerekkoráról szól, és hogy nagyon szegények voltak. Valamiért a költőt úgy képzeltem el, hogy hosszú, barna kabátban bandukol a hideg, szeles utcákon, és a gyűlölt kabátot legott elneveztem József Attila-kabátnak. Szegény JA valószínűleg örült volna, ha egy olyan kabátot hozzávágnak, de ezt én akkori helyzetemben nem kívántam értékelni.
A helyzeten úgy próbáltam javítani, hogy indulás után azonnal letoltam a kapucnit, hogy legalább a fejem ne legyen barna. Ezt persze gyakori meghűlésekkel honorálta a szigorú kolozsvári tél...



Wednesday, November 19, 2008

Az átméretezés rejtelmei

Egy olvasói levél került karmaim közé, hogyaszongya:

Végre a Canon PowerShot A520-as gépem után tegnap szert tettem egy Canon EOS 450D-re, 18-55 IS obival.
A kis kompakttal lőtt fotókból is tettem fel fotozz-ra, flickr-re, és hasonló oldalakra. Úgy csináltam hogy PS-ben lekicsinyítettem, hogy a hosszabbik oldal 800px legyen, aztán a méretét 300kbyte-ra belőttem, és jó volt, minőségben nem volt látható a változás.
Nah de most ezt akartam bejátszani a 450D-vel :) Lekicsinyítettem, és borzalmasan homályos lett az egész -.-
Mivel neked is ilyen géped van, és tök jó minőségben töltesz fel flickr-re, az lenne a kérdésem, hogy mi a titkod? :)

Kezdek zavarba jönni. Mindenki azt hiszi, hogy csilivili titkaim vannak, pedig :) én úgy csinálom, hogy fogom és az Image size-al átméretezem, 8-900 pixel szélességűre a fekvő képeket. Csak ezután élesitek egy picit az Unsharp Mask segitségével, éppcsak hogy látszódjon. A zajszűrést egyre inkább kezdem elhanyagolni.
Hallottam olyat, hogy több lépcsőben is lehet átméretezni, közötte mind ráélesiteni... ti hogy csináljátok, hogyan varázsoltok a hatalmas fotókból webes méretet a legjobb minőség megtartása érdekében? Erre soha nem forditottam sok gondot, kiváncsi vagyok, vannak-e trükkök és receptek.
Köszönet Péternek a levélért, várom a többit :)



Tuesday, November 18, 2008

A Brassai

Kolozsváron, a Brassai líceumba jártam iskolába. Ez egy nagy, magyar iskola volt. A magyar iskola annyit tett, hogy alapjában véve magyarul voltak a tantárgyak, csak néhány tantárgy volt románul, és persze volt románóra is. A történelem már az egészen alsó osztályoktól kezdve románul volt, és a felsőbb osztályokban egyre több tantárgyat kellett románul tanulni. Az osztály teljesen magyar volt, magyar tanítónénivel. Négy évet töltöttem a Brassaiban, ezalatt az osztályunk létszáma végig 40 és 42 körül mozgott. Természetesen szombaton is volt iskola, de csak délig.
A Brassairól rengeteg emlékem van, sőt fotókat is fogok publikálni (karácsonykor, ha sikerül megtalálnom őket valamelyik backup DVD-n, de jönnek! Régi Brassaisoknak üzenem, hogy pont ugyanúgy néz ki és az illata is ugyanolyan, mint régen.) Ez a post az egyenruhákról fog szólni.
Minden ősszel nagybevásárlást tartottunk egyenruhákból. Az egyenruha egy sötétkék-fehér pepita kockás, hosszú ujjú köpeny volt, fölötte sötétkék, pántos kötény. Anyám mindig nagyon ügyelt, hogy pamutból és ne műszálból készült egyenruhát vehessen. A köpenyre szabad volt saját fehér gallért tenni, ezt nagyanyámék gyönyörűen szabott, horgolt csipkével díszített gallérok gyártásával támogatták.
A nyakban természetesen pionírnyakkendő volt: piros, és a szélén a román trikolor színei egy vékony sávban. Egy műanyag gyűrűvel kellett összefogni. Ez a gyűrű mindannyiunk utálatának tárgya volt, mert mindig elszórtuk és mindig keresni kellett.
A kötény felső szegélye a különböző kitüntetéseknek adott helyet. Nekem volt egy rakás ilyen kitűzőm és imádtam őket: a zeneiskolai tanuló, a kiváló tanuló, a csoportvezető, a szabvány pionír... mindig magamra aggattam, amit csak lehetett.
De a legnagyobb gyönyörűség a pionírruha volt. Ez egyfajta társasági egyenruha volt, szüleim utálták, én imádtam - mit törődtem a mögötte rejlő ideológiával! Nagyon takaros egyenruha volt: fehér pilótaing, sötétkék rakott szoknya, fehér harisnya, fekete lakkcipő - és egy nagy, cifra, román címerrel díszített csattos öv! (Nem csatos, hanem csattos, caskazértis.)
 Minden hétfőn pionírnap volt, amikor ebben az egyenruhában bandukoltunk iskolába. A pilótaingre azért volt szükség, mert ilyenkor kiaggathattuk a zsinórjainkat is. Nekem volt egy csoportvezető zsinórom (piros) és egy rövid ideig osztagvezető zsinórom (sárga - vagy esetleg fordítva volt és a csopvez zsinór volt sárga, de ez teljesen mindegy).  Makkos fonott selyemzsinór volt, sajnos nem találtam róla képet, de a transindexen rábukkantam egy pioníregyenruhás kislányra. Innen jut eszembe, hogy hajpánt is kötelező volt. Hatalmas divat volt a műtüllből készült hatalmas copfrózsa is, legnagyobb fájdalmamra anyám ezt ízléstelennek tartotta és mereven elutasított minden műtüllrózsa iránti törekvést.
A felső osztályos lányoknak - talán hatodiktól felfelé? más egyenruhájuk volt: egy sötétkék zubbonyszerű ruha, alatta pamut blúzzal. A ruha eredetileg térdig ért, de a lányok általában sokkal rövidebbre szabatták, ezáltal igazgatói intést reszkírozva. Természetesen nem volt szabad sminket, körömlakkot, színes tiritarka ékszereket, bizsukat viselni - ezt sem tartották be, hiszen a nyolvanas években dúlt a színes műanyag karperecek és fülbevalók borzalmas divatja.
 

 



Thursday, November 13, 2008

Szegénység - for real


A nyolcvanas évek Romániájában tomboló nyomorról már egész legendakör, viccgyűjtemény forog közszájon. Jómagam nagyon kettős érzelmekkel viseltetek eziránt. Mert bár tény, hogy objektíve nézve nagyon szegények voltunk, ezt soha nem éreztem.
Az élelmezés nehézségeiről – és szépségeiről – már írtam. Egy másik szempont az energia volt. Mivel bölcs vezetőnk takarékossági programot hirdetett, sokszor előfordult, hogy nem volt fűtés, melegvíz, vagy hosszú órákra 'elvették a villanyt'. Volt rá példa, hogy felfordított fazék tetejére állított gyertya fényénél írtuk a házi feladatot. Szüleim mérsékelten voltak elragadtatva ettől a megoldástól, de én nagyon hangulatosnak és egy picit kalandosnak tartottam és titokban örültem, amikor a villanymegvonás miatt sejtelmes félhomályba borult a lakás. Olyan is volt, hogy az apu által a harmadik emeletre kézben felcipelt autóakkumulátorból nyert áram gyújtott ki egy árva villanykörtét, az volt az össz világítás a lakásban. (Elektromos szőnyeg, ugye, SZF? Ó, egek!)
A világítás kevésbé volt kritikus, mint a fűtés néha teljes hiánya. Volt, hogy négyen bújtunk össze szüleim nagy ágyában, jól felöltözve, sok paplan alatt, mert téli éjszaka fejében nem volt fűtés. Volt két pici villanyrezsónk, kb akkorák, mint egy kisebb házimozirendszer mélynyomó doboza. Amikor volt áram, ezekkel fűtöttük a hálószobát.
A melegvizet anyu rutinosan fazekakban melegítette minden hajnalban a reggeli mosakodáshoz. Amikor villanyunk sem volt, egy gázpalackra kötött főzőlapon. Sokszor az esti fürdéshez is. Amíg kicsi voltam, nővéremmel együtt fürödtünk a kádban, iszonyú vízicsatákat vívtunk és hajbakaptunk a sárga kacsán, miközben apu behozta a következő fazék melegvizet. Ha jól emlékszem, fürdés (zuhany akkoriban nem volt divat, csak arra használtuk, hogy fürdés után lemossuk a habot) kétnaponta, hajmosás négynaponta volt. Reggelente pedig lavórból való mosakodás – a konyhában, amit anyu befűtött, mire felkeltünk (Réka, kelj már fel, már megy a falurádió!!! – fél hétkor keltem, a recsegős magyar rádióban ekkor kezdődött a Falurádió, ez volt a szignál, hogy ideje kimászni az ágyból). Amikor volt áram, bekapcsolta a lert (sütő), kinyitotta az ajtaját és így finom meleg lett a konyhában, lehetett mosakodni, öltözni, reggelizni, hajat fonni, pionírnyakkendő gyűrűjét őrjöngve keresni, majd a nyakkendőt szitkozódva befőttesgumival összefogni, iskolába elrohanni.
De jó is volt!



Enni

Gyerekkorom egyik meghatározó tényezője a jegyrendszer volt. Nem azért, mert annyira érzékeltem az élelmiszer szinte teljes hiányát dulcse országunkban, hanem mert a jegyek gyönyörűséges, színes papírcetlik voltak, amelyeket – lejártuk után – remekül lehetett csereberélgetni.Hirtelen emlékezetből megpróbálok felsorolni, amennyit csak tudok: tojás, hús, baromfi (ez a kettő valóban külön volt?), kenyér, olaj, cukor, vaj. Magyarul minden alapvető élelmiszer és minden, amiből főzni vagy sütni lehet. Az adagok nem voltak túl bőkezűek – emlékszem, anyám néha kért eggyel több veknit a pékségben; általában kapott is. Sok köszönet persze nem volt a félszáraz, pimpós kenyérben, de megettük, mert nem volt más.
A hússorokról mindenki hallott. Mivel főre adták, sokszor kellett nekünk, gyerekeknek is sorbaállni. De nem szabad azt hinni, hogy az ember fogta a kis húsjegyét, besétált egy mészároshoz és elhozta a heti vagy havi adagját. Egy nagy túrót. A hír, hogy melyik boltban fognak 'osztani' (ez volt a szakszó) húst vagy csirkét, szájról szájra terjedt, és a sor néha már az osztás napját megelőző estén kígyózni kezdett a bolt előtt. Egész stratégia alakult ki az emberekben: vitték a tábori széket, a termoszt, a pokrócot, a kötést. Könyvet nem vittek, mert úgyis mindenki beszélgetett egymással. iPod Touch-ot sem.
A nyitást követő dulakodás, tolongás, a mócsingos, zsírnakvaló húscafatokért való kétségbeesett versengés részleteire nem tudok kitérni. Egyrészt, mert hálistennek nem kellett részt vennem benne, másrészt még mindig egyfajta dühvel vegyes szégyennel tölt el, hogy embereknek így kellett küzdeni a betevő falatért, méltóságukból kivetkőzve, éhes falka módjára viselkedve.
Érdekes mód az üresen kongó üzletek, a legendává vált hússorok mellett sem éreztem soha, hogy szegények voltunk. Mert nem voltunk, akkor sem, ha mai szemmel nézve nyomorogtunk, de erről bővebben egy másik postban.

 Nagyanyám minden ősszel fantasztikus mennyiségű lekvárt, kompótot, befőttet 'rakott el' (bár minden évben megesküdött, hogy nem csinál több kajszibarack dzsemet, soha nem tagadta meg a családjától ezt az aranysárga, aromás, illatos finomságot), napokat töltött a konyhában. Hogy a tekintélyes mennyiségű cukrot honnan teremtette elő – rejtély. Ritka volt továbbá az a hétvége, amikor nem került valamilyen sütemény (vagy ahogy Erdélyben mondjuk, tészta – a tésztát mi laskának hívjuk) az asztalra. Az egyszerű almástészta (lepény) mai napig kedvencem. Finomakat ettünk, bár nem mindennapra jutott húsos étel, de nem is igényeltük. Káposztás, krumplis laska, krumplileves, tejbegríz - sőt, tejbelaska is, amit ma ugyan meg nem ennék, akkor viszont imádtam. A család minden nőtagja remekül főzött – és sütött. (A családunkban ezért a mai napig hallatlan dolog a bolti sütemény, torta: minden otthon, a nulláról készül.) Tízóraira sokszor csak vajas kenyér jutott – néha úgy, hogy szüleim előző este nem ették meg a kenyér utolját – de mindig került mellé alma, szőlő. És az iskola büféjében sokszor volt egészen frissen sült, forró, foszlós kifli, három lejért darabja. Ebből a célból mindig volt nálam három lej. Vagy esetleg két lej egy 'békára', egy kétes eredetű, zöld színű bevonattal díszített rumaromás édességre, amely minden gasztronómiai élvezetek netovábbját jelentette a nagyszünetben.
A következő post a piacról fog szólni. Addig pedig elmélázok azon, SZF és sorstársai hogy boldogulnának az igazi szegénységben.



Tuesday, November 11, 2008

Döbbenetes hozzáállás

A képlopást már taglaltam itt a blogon, a minap viszont teljesen más szögből ért a hideg zuhany. Leírom az esetet és felteszem a kérdést: csak engem sokkolt ez a totális tájékozatlanság és nemtörődömség?
Egyik kollégámmal ebédeltem, aki épp egy közepes méretű rendezvényt szervez (gasztro kiállítás, vásár). A szervezés mikéntjeiről mesélt, és hirtelen ezek a szavak potyogtak ki a szájából:
'van ez az oldal, flikker, nem tudom, ismered-e, rengeteg fotó van fent, de szóval úgy képzeld el, hogy egyszerűen elképesztően sok.. és vannak fent nagyfelbontású képek, kajáról, piáról.. tök jó, egyszerűen fogtuk, letöltöttük, és remek háttér a brosúránkba, szóróanyagba, bármit megtalálsz azon az oldalon, ha képre van szükséged'

Mivel munkatársról volt szó, nem lett volna tanácsos egyetlen laza mozdulattal letépni a fejét és két lábbal ugrálni rajta. Ezért megpróbáltam finom körmondatokba fogalmazva megkérdezni, hogy vajon nem ütközik szerzői jogi törvényekbe az ilyen illetéktelen fehasználás, valamint hogy lehet a fotós örülne, ha letöltés előtt megkérdeznék tőle, szabad-e. A válasz merő értetlenség volt: miért ne szedhetné le és használhatná, hiszen fent van az interneten...

És tessék figyelembe venni, hogy ezt egy svéd mondta, egy fegyelmezett, lutheránus neveltetésű, törvénytisztelő, naivan becsületes svéd! Teljesen őszintén úgy gondolta, hogy ami kint van neten, az köztulajdon és bármilyen célra szabadon felhasználható.

Nem tudom, mit lehetne kezdeni ezzel. Talán nem feltölteni nagyfelbontású képet. Vagy levédeni a letöltést. Vagy népnevelési szinten megmagyarázni az embereknek, hogy nem feltétlenül az övék az, amit neten megtalálnak. De ez a vadnyugati mentalitás, így 2008-ban, kicsit kezd zavaró lenni.


Tuesday, November 4, 2008

Blogajánló

Szégyen, gyalázat, de csak most fedeztem fel Ákos fotós blogját. A remek képeken kívül szellemesen, érthetően és nagyon hasznosan ír a fotózásról, kellékekről, fényekről és a fotózás kapcsán felmerülő mindenféle gondolatokról. Érdekes technikák, remek fotók és élvezetes stílus - mindenkinek ajánlom!