Komment

" Olyanok a fotóid, mintha egy párhuzamos világban élnél, ami majdnem ugyanolyan, mint a mienk, de minden egy kicsit szebb"

Thursday, November 20, 2008

A József Attila-kabát

Gyerekkoromban mindig nagyon takarosan jártam. Apai nagyanyám varrónő volt, olyan igazi régivágású, aranykezű kézműves mester, akinek munkában megöregedett kezei alól egymás után kerültek ki a remekbe szabott ruhák. Régi, lábbalhajtós Singer varrógépe volt, és a gyönyörűség netovábbja, minden jutalmak legpompásabbja volt, amikor odaülhettem varrni egy kis rongydarabra.
Ennek köszönhetően mindig voltak szép ruháink, nővéremtől is sokat örököltem, tehát igazán nem lehetett panasz az öltözékemre. Amúgy sem voltam egy finnyás gyerek, amit anyám reggel kikészített, azt fakszni nélkül felvettem, nem volt olyan, hogy 'ez a blúz nem tetszik', eszembe se jutott volna megkérdőjelezni az aznapi választást. (Volt persze néhány kimondottan kedvenc ruhám, főleg a nagyanyám által varrott, szebbnél szebb anyagból készült, bőszoknyás kis nyáriruháim.)
Volt viszont egy kabát, amely éveken át szolgált gyűlöletem tárgyául. Ez egy hosszú, lábszárközépig érő, barna télikabát volt, vattával bélelt, steppelt kabát. Hosszú, kötött patent volt a csuklójánál, sőt még kapucnija is volt neki - még a gombjaira is tisztán emlékszem. Zimankós, téli reggeleken külön műsorszám volt felvenni a kabátot, mindent megpróbáltam, hogy elkerüljem a végzetemet. (Persze csak azért tudtam reggelente közelharcot vívni anyámmal, mert apám már korábban elindult dolgozni és nme volt otthon, hogy csendet parancsoljon. Ilyen komisz voltam.)
Akkoriban nővérem a Város Peremén-t olvasta és én is bele-belenéztem. Bár még kicsi voltam a könyvhöz, annyit megértettem, hogy József Attila gyerekkoráról szól, és hogy nagyon szegények voltak. Valamiért a költőt úgy képzeltem el, hogy hosszú, barna kabátban bandukol a hideg, szeles utcákon, és a gyűlölt kabátot legott elneveztem József Attila-kabátnak. Szegény JA valószínűleg örült volna, ha egy olyan kabátot hozzávágnak, de ezt én akkori helyzetemben nem kívántam értékelni.
A helyzeten úgy próbáltam javítani, hogy indulás után azonnal letoltam a kapucnit, hogy legalább a fejem ne legyen barna. Ezt persze gyakori meghűlésekkel honorálta a szigorú kolozsvári tél...



5 comments:

  1. Hát igen. Kolozsváron kemény tud lenni a tél. Két évet éltem ott, és mindkét télen volt egy olyan időszak, amikor tartósan, kb 2 héten át -25 és -20 fok C között mozgott az éjszakai hőmérséklet. Túlzás nélkül mondhatom, hogy belülről fagyott az orrom.

    ReplyDelete
  2. De jó írás, köszönjük. Én mint tőzsgyökeres budapesti úgy hallgatom ezeket a "történeteket", mint egy varázslatos mese. Bár nekünk is vannak szép emlékeink abból a korból, mikor még ártatlan kicsik voltunk, és éltek a nagymamák... talán írni is fogok róla, mert ez a blog inspirál.

    ReplyDelete
  3. Én a csizmáimat utáltam. Mindenkinek jól csúszott a csizmája a jégen, de nekem a szüleim mindig olyan praktikusat választottak, hogy fél métert sem lehetett vele csúszni...

    ReplyDelete
  4. Nekem egyszer egy pink színű kabátom volt. akkoriban az még nem volt ennyire divatos. Istenem hogy utáltam, nem tudjátok elképzelni....de mivel nem volt más kénytelen voltam hordani. Következő nyáron a nyári munkával megkeresett pénzemből félretettem és vettem egy nekem tetszőt. :)

    ReplyDelete
  5. Nekem volt 3 db űrhajós-sapkám (olyan, amit ha felhúzol, nyakig - nyakat beleértve véd, csak az arcod látszik ki belőle, és hosszú, lógó bojtja van, mint egy manósapkának). Azt mondtam rájuk, hogy fiúsak, pedig 2 piros-fehér volt, 1 pedig rózsaszín (mindenre, amit nem szerettem hordani, azt mondtam, hogy fiús). Ha vendégségbe mentünk, igyekeztem eldugni az épp nálam lévőt, de sajnos, mindig előkerítették.

    ReplyDelete

Az elszaporodó spambot kommentek miatt muszáj előszűrnöm a hozzászólásokat. Igyekszem mindenkit hamar beengedni!