Komment

" Olyanok a fotóid, mintha egy párhuzamos világban élnél, ami majdnem ugyanolyan, mint a mienk, de minden egy kicsit szebb"

Monday, November 24, 2008

Templom

Anyai nagyanyám és testvérei Marosvásárhelyen éltek, velük leginkább a nyári szünetben találkoztam. A hétköznapokban apám anyjával volt szoros a kapcsolat: iskola után általában hozzá mentem és ott lézengtem-játszottam-tanultam-teéptem az idegeit, amíg anyám értem nem jött délután.
Nagyim mélyen vallásos asszony volt, a vasárnapokat általában nálunk töltötte és vasárnap délután mindig kézenfogott és elvitt a hatórás misére (amely, nevét cáfolva, nem hat órán át tartott, hanem hatkor kezdődött) a lakásunkhoz közeli Szentpéteri-templomba.
Tulajdonképpen szerettem misére járni: már egészen pici koromtól tudtam a miserendet, tudtam, mikor kell felállni, mikor mit kell mondani, énekelni, mikor csendül fel az áldozati csengettyű ezüstös hangocskája. És igen szerettem prédikáció közben nézelődni a gyönyörűen kifestett templombelsőben. Az oltár fölött csodálatos angyalok voltak, mindegyik egy-egy planétát, csillagott hordozott a kezében, és szebbnél szebb ruhákat álmodott rájuk a mester. Egyik kedvenc elfoglaltságom volt arról ábrándozni, hogy ha választhatnék a pompás öltözetek közül, melyiket választanám.
Akkoriban a mise is kicsit más volt. Mindig volt orgonista és csudaszépeket játszott. A mise sok részét énekeltük, ezt a legtöbb helyen már nem szokás: az Uram Irgalmazz, vagy az Isten báránya részeknek szép dallamuk volt és orgonaszó kísérte - ma már a nagyobb templomokban is csak elhadarják-mormogják.
Kedvenc részem a perselyezés volt. Nem sokkal áldozás előtt két ministráns körbejárt a hosszú rúdon lógó perselyekkel. Ezek gyönyörűséges, sötétvörös bársonyból készült szütyők voltak, patinás sárgaréz tetővel, amelyen díszes perselynyílás volt.  Mindig volt nálam egy háromlejes, ezt pottyantottam bele büszkén a perselybe, ahol szívremegtetően szép hangot adott ki: az ezüstös, tompa  puffanás mindig egy kincstárban heverő pénzhalmot juttatott eszembe.
A templom minden vasárnap tele volt, az áldozáskor két hosszú sor kígyózott az oltár előtt. Mise után pedig - az elbocsátó zsoltár utolsó akkordjai által kísérve - élénk terefere kezdődött a templom előtti kis téren. A panelrengeteg közepén szinte csodálatos módon megmaradt kis templom jelenléte (még mindig áll, sőt szépen felújították) többféleképpen szolgált lelki táplálékul az embereknek.



5 comments:

  1. Nekem is mélyen vallásos nagyszüleim voltak, minden vasárnap a csíkszeredai kistemplomba jártunk, vittek. Őszintén nem szerettem annyira, a prédikáció mindig elálmosított (lehet, hogy a pap hibája volt), a zene viszont nagyon felemelő volt. Akkor nem fogtam fel, de a hit is része volt a megmaradásért folytatott küzdelemnek (persze a templomban is voltak besúgók, akik figyelték, mit prédikál a pap).

    Mai napig Székelyföldön orgona és kántor kíséri a misét, melynek jelentős része énekekből áll.

    Akkoriban nagyon szerettem a húsvéti szenteltetést, szívesen keltem ki az ágyból hajnali ötkor, és a sokszor dermesztő hidegben ballagtam a csipkés terítővel lefödött kosárral a templomba (sokszor még hó is volt).
    Még kölyök voltam, és nekem lelki elégtételt jelentett (jelent mai napig), amikor a család azt az ételt fogyasztotta, amelyet saját kezemmel vittem el szenteltetni. Noha édesanyámat illeti a dicséret a finomabbnál finomabb falatokért, úgy éreztem, hogy én is hozzáadtam valamit a lelki értékéhez.

    ReplyDelete
  2. Hmmm...csak a templomos emlékeimből írhatnék egy külön blogot... :)

    Aztán ministráns voltál-e? :)

    ReplyDelete
  3. Nem vagyok kolozsvári, csak egyetemre kerültem ide. Vallásos sem vagyok. A grigóban lakom albérletben, és néha ott a Szentpéteri templom környékén volt óránk. Rémálom mostanában oda elbuszozni a reggeli forgalomban. Aztán azt a kis templomot én is mindig megbámulom, mert ahogy azt te is írtad, egy csoda a ott a panelrengetegben.

    ReplyDelete
  4. feltételes reflex07 January, 2009 17:14

    Nekem ambivalens emlékeim és érzéseim vannak.

    Mi nem jártunk templomba, minket, gyerekeket Dédi vitt magával néha, nagy titokban. Tőle azt kaptuk örökségként, hogy ő tanított meg a Miatyánkra és az Üdvözlégyre, de a mise közepetti letérdeplésre és az oltár elé járulásra soha nem tudott rávenni. Ennek nem volt semmi köze a rendszerhez, egyszerűen csak a családunk mindig is ilyen "eretnek" nézeteket vallott.

    Boldogult nagyapám sem volt ateista, de nagyon dühödten és sokat ostorozta a katolikus egyházat. Ezzel együtt pl. minden tavasszal kigyalogolt velünk Csíksomlyóra, úgymond "kirándulni".
    Az istenhit és a vallásgyakorlás -és még valami- akkor kezdett igazán elkülönülni bennem, amikor a rezsim utolsó éveiben egyszer csak azt vettem észre, hogy Nagyapám és Apám szó nélkül elindul a karácsonyi éjféli misére.
    Akkor még nem voltam vele egészen tisztában, de ma már tudom, hogy mindez azért volt, mert addigra az embereknek már csak a templom maradt, mint legutolsó menedék. Azon sem csodálkoznék, ha akkoriban tele lettek volna a padsorok akár meggyőződéses ateistákkal is.

    Ma is úgy vagyok, hogy ha úgy érzem, akkor bemegyek egy templomba, de rögtön kifordulok, ha mise van. (A szeredai templom viszont külön helyet foglal el.) Ahogy azt azóta egy "nyóckeri" embertől hallottam: ami van, az az én dolgom, meg legfeljebb a Koszorú utcai pléh Krisztusé.

    ReplyDelete
  5. feltételes reflex07 January, 2009 17:17

    @coyote:

    ez nagyon szép, amit elmondtál...

    ReplyDelete

Az elszaporodó spambot kommentek miatt muszáj előszűrnöm a hozzászólásokat. Igyekszem mindenkit hamar beengedni!