Komment

" Olyanok a fotóid, mintha egy párhuzamos világban élnél, ami majdnem ugyanolyan, mint a mienk, de minden egy kicsit szebb"

Tuesday, December 15, 2009

Ajándék

Fagyos szél süvít a pályaudvar bejárata előtt, ostromolja a nehéz kaput. Néhány utas dideregve topog, cigarettázik az eresz alatt. A középső nagy forgóajtót épp szerelik, pár melós kijött elszívni egy cigit.
Egy öreg hajléktalan kutakodik a kukában a forgóajtó mellett. Kezében ócska, hosszú szipka, abba szeretné beleilleszteni a kiguberált csikkeket, hogy az utolsó slukkig elszívhassa. Az egyik melós odalép hozzá és két vadonatúj szál cigarettát húz elő a Marlboros dobozból. Szó nélkül, biztató mosollyal nyomja a hitetlenkedő öreg kezébe, majd visszalép az épületbe és újra letelepszik a szerszámosládája mellé.
 


Monday, December 14, 2009

Hoya Star-8 szűrő

csillagNemrég egy svéd adok-veszek oldalon böngészve belebotlottam egy csillagszűrőbe és azonnal lecsaptam rá. Régóta szerettem volna valamiféle 'játék' szűrőt használni, és a karácsonyi szezon közeledtével a csillagszűrő tökéletesnek tűnt. Példásan, 1 nap (!!!) alatt megérkezett a postaládámba a szűrő, aznap este már fel is tekertem és boldogan próbálgattam. Pár hete már megvan, ideje összegeznem a tapasztalatokat.
A csillagszűrő egy viszonylag egyszerű portéka, átlátszó üveg, és nagyon finom vonalakkal barázdált mintája van. Ezekből lesznek később a csillagok (a kis képen remekül látszik a szűrő mintája a bokeh krökben). Elsőre nem volt tiszta, hogy miből lesz csillag és mekkora és mitől függ az egész, de egy kis kísérletezéssel sikerült nagyjából rájönnöm a dolog nyitjára.
Előszöris a szűrt fényű lámpákból sajnos nem lesz csillag, tehát lágy fények mellett elhanyagolható a hatása. Legszebb csillagok az apró, éles fényű lámpákból lesznek, amelyeket nem takar semmilyen búra. A karácsonyfaizzók és a kis LED fények remek alanyok, kedvenc csillagszűrős fotóm ez az izzós faág. Az autók közül a xenonlámpás fényszórók a legjobbak, és a sima utcalámpákból is szép csillagzat lesz, csak nem árt vigyázni, nagyon könnyű átesni a ló túloldalára és iszonyat bling bling köntösbe bújtatni a várost. De karácsonykor pont megengedhető egy kis csillogás, van olyan fotóm, amely kimondottan az eltúlzott tündöklést használja ki hangulatelemként. Természetesen a szögtől is függ a csillag fényessége és mérete, ha a fényforrás pont a lencsére merőleges, akkor lesz a legnagyobb, legfényesebb a csillag is. De direkt lámpafénypontok mellett bármilyen éles csillogásból lehet csillag, pl. gyertyaláng, fémen megcsillanó lámpa vagy napfény, víztükrön megcsillanó nap, stb. A lehetőségek szinte korlátlanok, és amikor az ember túljutott az első elragadtatáson, igen jó komponálási és kreatív lehetőségek rejlenek a szűrőben, amely még egy polárnál is olcsóbb. Ami nekem legjobban tetszik benne, az az, hogy egészen tág rekesz mellett is lehet csillagosat fotózni, így egyazon képre 'rajzolhatunk' csillagot és bokeh-köröcskéket is. Tiszta orgia :)
A csillagszűrő jelenleg állandóan fent van egyik vagy másik 58mm-es fix obimon (ilyenből 3db van a tulajdonomban, ezért 58-as szűrőmérettel vásároltam a szűrőt is), a hatása nappali és csillagmentes fényeknél optikailag nem észrevehető, viszont az autofókuszt néha megtréfálja, szóval ha hosszabban fotózok napközben, azért leveszem.
Sajnos a neten nagyon kevés forrást találtam erről a szerethető játékszerről, a flickren a star filter csoportnak mindössze 11 tagja és 26 fotója van, és a szűrő optikai hatásáról is nagyon kevés dokumentációt találtam - ha valaki ügyesebb nálam, ne tartsa magában, érdekel a téma :)
I see stars...


Monday, November 30, 2009

Vendégesdi

Gyakran eszembejut, amikor nővéremmel nyaranta vendégesdit játszottunk. Anyai nagyanyámék házában volt egy 'veronda' (sic!) néven futó szoba, ez egy kiszögellése volt a háznak, három oldalról üvegablakokkal, melyeket vékony világos függönyök takartak, így az egész szoba egy álomszerű, túlvilági fényben fürdött. A szoba amolyan családi étkezőként szolgált, télen - mivel fűtetlen volt és a sok ablak miatt hideg - itt tárolták a kocsonyát és a hűlni félretett süteményeket. Gyönyörű kék, tulipános bútor volt benne: hosszú lóca, székek és egy nagy kétajtós szekrény. Az asztal alatt hatalmas gonott kosár, mindenféle régi ronggyal. De a legérdekesebb a szekrény (Kékszekrény) tartalma volt: itt tárolták a régi családi porcelánokat, étkészletet, evőeszközöket, tudjátok, nagy fekete dobozban őrzötteket, teáskészleteket. A szekrény egy csomó fűszernek is otthont adott, ezért kinyitni kb. olyan volt, mint amikor mesés Kelet kapuját vagy valami kincseskamra ajtaját tárja fel az ember. Imádtam!
Nővéremmel egyik kedvenc időtöltésünk a vendégesdi volt. Ez engedélyköteles tevékenység volt, no nem mintha féltették volna a holmit, csak hogy tudják, hogy hol vagyunk olyan nagy csendben olykor órákig. A vendégesdi ugyanis zártkörű rendezvény volt, magunkra húztuk a 'veronda' ajtaját és elkezdtünk kipakolni, no nem hűbelebalázs módjára, hanem szigorú szertartás szerint. Gyönyörűen megterítettünk, tányéralátéttel (amely tárgyat amúgy soha nem használtunk akkoriban, nem volt szokás, ezért a színes gyékény alátét külön növelte az esemény egzotikus jellegét), az alátétre pedig annak rendeje s módja szerint lapos- és mélytányért, megfelelő evőeszközöket, poharakat készítettünk, szalvétát hajtogattunk (ebben nővérem volt nagyon ügyes), élveztük a finom porcelán érintését, az ezüst evőeszközök csengését, a vékony poharak koccanását a nyitott ajtajú kékszekrényből áradó finom fűszerillatban. 'Ebéd' után szépen visszatettünk mindent, és komoly tanácskozásba fogtunk, hogy a 'kávét' melyik csészékből fogyasszuk, ugyanis több, némileg hiányos készlet állt rendelkezésünkre, egyik gyönyörűségesebb, mint a másik. Antik, virágfüzérekkel súlyosan díszített teáskanna is volt, legnagyobb szomorúságomra szigorúan off limits üzemmódban, a szekrény tetején, gyerekkezektől eltiltva létezett, sóvárgásom állandó tárgyát képezve.
Így vendégeskedtünk egymásnál fél délutánokat, majd miután végeztünk, szépen visszapakoltunk mindent (emlékszem, mennyire szerettem a tortavágó kanalat bepászítani az evőeszközös doboz selyem bélésébe, eljövendő idők habostortáiról ábrándozva) és egy időre visszazártuk a Kékszekrényt.
Aztán általában elmentünk divatlapokat nézegetni és 'magamraöltöttem'-et játszani, de ez már egy másik poszt tartalma lesz.

Epilógus: öröm, hogy az evőeszközt kivéve szinte minden megvan a mai napig: a régi porcelánok, a vékony poharak, a hiányos kávéskészlet, sőt az antik, virágfüzérekkel súlyosan díszített teáskanna is.


Thursday, November 12, 2009

Norvégia - mi, merre, mennyi?

bilSokan kerestek meg kérdésekkel a norvég kirándulással kapcsolatban, és bár a szervezést nem én intéztem, megpróbálom összegezni a tapasztaltakat.
Amikor az ember Norvégiáról hall, az első dolog, ami eszébe jut, az a drágaság. És valóban, Norvégia igen drága ország, de a két legnagyobb tényező - szállás, benzin - olcsóbbak, mint gondolnánk. Pontról pontra megyek, ha valami kimaradt, szóljatok.
- Autó. Mi ketten mentünk egy kisautóval, és a fotós cuccok és egyebek bizony megtöltötték az ötajtós Vectrát. Mindazonáltal szerintem érdemes 3-4 fővel útnak indulni, mert gazdaságosabban kijön az ember. Ehhez viszont érdemes egy kombit keríteni. Az út Magyarországról hosszú, de még így is olcsóbb, mint két hétig kocsit bérelni.
- Benzin. A benzinárak Norvégiában nem sokkal magasabbak, mint Magyarországon. A másfél hét alatt négyszer tankoltunk, egy tele tank 400 és 500 norvég korona között mozgott, de mentünk is eleget, nagyon sokat autóztunk. Benzinkútban nem volt hiány és általában van kis shop is, ahol viszont nem ajánlatos a vásárlás, mert horror árak vannak.
- Szállás. Kempingházakban szálltunk meg, és csak az első két éjszakára foglaltunk előre, a többit útkozben,spontán néztük ki magunknak. Ősszel ez járható út, nyáron azonban tanácsos foglalni. Két fő részére a szállás 400 és 600 korona között mozgott. Ez nem volt túl gazdaságos megoldás, mivel a kempingházak általában 4-5 fősek, tehát több ember többfelé tudná szétdobni a költséget. A szállások igen pöpec kis helyek voltak, mindenhol makulátlan tisztaság és rend fogadott. Őszi szezon lévén a kempingek többnyire üresen álltak (nyáron valamivel drágább a szállás) és volt olyan, ahol telefonon értesítettük a tulajt, hogy itt vagyunk, megszállnánk. (A képen lévő kemping pl. ilyen volt, a fotót a weboldalukról, a trollstigen.no-ról csórtam. Az egyik házikóban laktunk.) Az illető elmondta, hol találjuk a kulcsot, majd amikor úgy adódott ideje, elkanyarodott a kemping mellett, hogy beszedje a pénzt. De olyan kemping is volt, ahol a pénzt utólag, a főépület postaládájában kellett hagyni. A takarítás távozáskor a vendég feladata, ezt ajánlatos becsülettel elvégezni, mert mindenhol rend és ragyogó tisztaság fogadott. Az ágyak kényelmesek, a fűtés elégséges volt, a konyha pedig mindenhol kényelmesen felszerelt egy reggeli és gyors vacsora készítéséhez. Ne feledjük, hogy több kemping október 1-től bezár télire!
- Elemózsia. Sok mindent vittünk otthonról: kenyeret, konzerveket, zacskós levest, almát. Reggelire vittem zabpelyhet, ezt vízben kell főzni pár percig, sűrű kása lesz belőle. Íze nem sok van, de lekvárral ehető, és késő délutánig elmászkál vele az ember, hihetetlenül tápláló. Vittem teát, mézet és citromlevet is. Útközben vettünk krumplit, virslit meg friss kenyeret.
- Bevásárlás. Útközben több településen találtunk KIWI üzletláncot, ami viszonylag olcsó és ami a legfontosabb, sokáig (este 11)  nyitva van! Szálláskeresés után is ráértünk kiszaladni beszerezni ezt-azt. Párszor betértünk egy-egy útmenti kajáldába, hogy egy tál meleg ételt kapjunk napközben a szendvicsek helyett, de ez legtöbbször nem volt túl jó ötlet, mert nagyon drága (egy egyszerű étel, mondjuk fish n chips, 120 és 150 korona között van) és nem is olyan húde finom, szóval nem kultiváltuk.
- Útvonal. Az útvonalunk itt megtekinthető, kisebb eltérések voltak, meg oda-vissza kocsikázás a szebb részeken, de nagyjából erre jártunk (klikk ide a térképért). Sokfelé készültek a téli lezárásra, a kisebb hegyi utakat szeptember végén, október elején lezárják, láttunk is olyan utat, ahova már nem mehettünk be. Egyik reggel, 1000 méter magasságban, meglepett minket a hó és szinte lépésben kellett haladni, nehogy megcsússzon a kocsi. Ennek ellenére a nyári gumi jó döntés volt, mert általában jó állapotú, száraz utakon jártunk és a hőmérséklet sem ment 0 fok alá, legalábbis nappal :)
- Öltözet. A legfontosabb ruhadarabom a jégeralsóm volt :) egy sportboltban vettem vékony polár hosszú alsót és hosszú ujjú felsőt. Ez hihetetlen jól melegen tartott és elvezette a kúszás-mászás közben keletkezett verítéket. A jégerre vékony, vízhatlan nadrágot és fleece (polár) pulcsit húztam, legfelülre vékony esőkabát. Ez -5 és 12 fok között tökéletesnek bizonyult. Egy túrabakancsot vittem, és egy extra félcipőt cserének. Minden napra két pár zokni jutott (a megemlíthetetlen készletem boxer alsókból állt). Sál és sapka is volt nálam, de többnyire elég volt az esőkabát kapucnija. Fotós kesztyű jó ötlet, de a drága Lowepro kesztyűnél jóval olcsóbbat találtam egy barkácsáruházban: vékony polár anyagból készült és a tenyerén, ujjain apró gumi pöttyök borítják.
Nagyon jó hasznát vettem a félliteres termosznak, reggel megtöltöttem forró citromos-mézes teával, ami igen jól jött a süvítő szélben :)
- Időpont. Mi szeptember 20-án indultunk Svédországból, ami igazán remek volt színek szempontjából, de néhány szempontból talán egy héttel korábbi indulással jobban jártunk volna. A havas reggel kellemetlen volt és több helyen már nagyon készültek a télre - nézzétek meg az utas képnél, mekkora marha nagy hójelző póznákat pakoltak ki az út szélére!  Részben a rossz idő miatt döntöttünk úgy, hogy pár nappal rövidebbre szabjuk az utat. Persze az ősz és a tél minden évben máskor köszönt be, előre megjósolni az ilyesmit teljesen lehetetlen. és egy percig sem bánom, hogy akkor mentem, amikor. Arra is érdemes gondolni, hogy a szállás jóval olcsóbb szezonon kívül. Szóval én mai fejjel szeptember a 10-20 közötti napokat javasolnám egy kirándulásra, aki viszont ragaszkodik a napsütéshez, annak érdemes nyáron nekiindulni.
- Összbenyomás. A fotók egy századrészét sem mesélik el annak a gyönyörűségnek, amelyben részem volt. Sok helyen megfordultam már a Földön, de túlzás nélkül állíthatom, hogy Norvégia messze felülmúlja mindet. Ilyen vadregényes, szép tájak, ennyi vízesés, vad sziklafalak, türkizvizű tavacskák, gleccserek sehol máshol Európában nincsenek. Mindenkinek melegen ajánlom és remélem, többen kedvet kaptak most, látván hogy azért nem elérhetetlen áron van egy ilyen kirándulás.
Remélem, hasznosnak találtátok az írást, akinek konkrét kérdése van, a többiek okulására kommentben jelezze és megpróbálok részletesen válaszolni. Jó utat!


Thursday, November 5, 2009

Ihlet kerestetik! - játék

Mit fotózzak?
A késztetés megvan, a téma nem jön... Emlékszem, az iskolában mindig szerettem azokat a feladatokat, ahol megmondták, hogy milyen témában írjunk fogalmazást. Ez a laza irányvonal nagyon jó volt és  tökéletes kihívás, gyakorlat volt egy olyan témakörben írni, amely magamtól nem jutott volna eszembe.
Most az olvasóimat kérem, adjanak nekem feladatot. Mit fotózzak? Írjatok ötleteket és én, legjobb képességeim szerint, lefotózom nektek. Természetesen nem ér jegesmedvét, 1000 méteres hegycsúcsot, pálmafás tengerpartot és hasonló elérhetetlen dolgokat kérni, de örülni fogok, ha a szokásos témáimtól (ellenfényes sárgalevél, padofília, elmosottvíz) eltérő dolgokat javasoltak.  Az ésszerűség határain belül teljesítem a feladatokat :)


Wednesday, October 21, 2009

Az orvosnál

A postot Ziebinek ajánlom :)

Ismét utolért az ősszel menetrendszerűen érkező húgyúti fertőzés. Nőtársaim tudják, miről van szó, férfi olvasóim pedig örüljenek a szerencséjüknek: az ő esetükben egy ilyen betegség olyasmi lehet, mint zsiráfnak a hányás. No de nem ragozom! Úgy éreztem, másfél év után illene ellátogatnom egy orvoshoz, beiratkoznom háziorvosi listára stb. A lakásomhoz legközelebb eső körzeti rendelőt egy magáncég üzemelteti (olyasmi rendszerben, mint otthon a Hospinvest, de mégsem - a mégsem része rögtön következik, írom, írom). Felhívtam őket, hogy szeretnék ellátogatni hozzájuk, mert hólyagügyi kellemetlenségeim vannak. A kedves, készséges nővér kérdezte, mikor óhajtok menni.
- Hát munkaidő után esetleg lehet valamikor?
- Természetesen!
- Húha, akkor mondjuk holnap, hat körül?
- Ma is jöhetsz, vannak szabad időpontjaink este.
- Ma nem tudok, mert csak kilencre érnék oda...
- Este kilenc? Tökéletes, tízig tartunk nyitva.

Szóval még aznap este fogadott az orvos. Mondták, hogy néhány perccel korábban érkezzek, hogy tudjak vizeletmintát adni. Úgy is lett, bementem, pisiltem, kb. két percet vártam az orvosra, aki kedvesen fogadott, meghallgatta a panaszomat, érdeklődött, kérdezett. Majd elmagyarázta, hogy mit találtak a vizeletben és mit fog rá felírni. Adott még néhány tanácsot és felírta a receptet. Itt ért a következő kisebb sokk.

A recept nem ám úgy van, hogy a kezedbe nyomnak egy cetlit. A doki beírta a gyógyszertárhálózat központi rendszerébe, hogy Solymosi Réka xxxxxx-xxxx személyi számú illető egy doboz yyyyyy felvételére jogosult. Ennyi. Mivel este már zárva volt a helyi patika, a nővér adott két szemet a gyógyszerből, ingyen, hogy még aznap este megkezdhessem a kezelést. Másnap pedig bementem a nekem szimpatikus gyógyszertárba, bemondtam a személyi számomat és kiadták a gyógyszert. Spaceage? Igen.

Mennyi az annyi? A vizitdíj a körzeti orvosnál 140 korona (3900ft), ugyan nem egy nagy összeg, de a fizetésemhez képest azért több, mint az otthon hisztit keltő 300 forint. 140 korona mondjuk egy főétel egy alacsonyabb árfekvésű étteremben, vagy két rövidital egy koktélbárban, vagy másfél mozijegy. A gyógyszerért további 125 koronát fizettem. Hogy ne nőjenek az égig a fák, évente max 900 koronát kell fizetni a vizitdíjért és 1800-at a gyógyszerért. Ha ezt a határt elértem, onnantól abban az évben már nem kell fizetnem.
 

Köszönöm, gyógyulgatok, csak a penicilin iszonyatosan fáraszt.



Tuesday, October 20, 2009

Flickr kereső

Előző bejegyzésemben fölöslegesnek minősítettem a Tag Galaxy-t. Hogy miért? Mert a Flickr maga is rendelkezik egy remek saját keresővel, amely, ha nem is annyira grafikusan szórakoztató, mint a Tag Galaxy, nagyon funkcionális.
A következőképpen szoktam használni: beállítom a keresést az 'Everyone's Uploads' opcióra, majd beírok egy keresőszót, pl. Budapest. Itt több lehetőségem nyílik: választhatom a Relevant, Recent vagy Interesting találatokat. Álatlában az Interesting-et választom, bízván a Flickr keresőmotor kifinomult algoritmusaiban (ritkán okoz csalódást). A talált képek méretét is beállíthatom, én a Mediumot szoktam választani, úgy a legáttekinthetőbb a találati oldal.
Ezután már nincs is más teendő, csak végigböngészni a Flickr által legérdekesebbnek ítélt képeket az adott témában.
Gyakran használom új fotótémák, úticélok felfedezésére: egy kiszemelt helyszín nevét beírom a keresőbe és megnézem az ott készült legérdekesebb fotókat. Ez nagyon inspiráló tud lenni, hiszen a legegyszerűbb helyeken is elképesztő fotókat bírnak készíteni az emberek.

Próbáljátok ki ti is!


Fotózz 50mm-n!

Én ugyan soha nem értettem az 50mm őrületet - oké hogy szép és jó, de minek harsányan híresztelni, hogy 'én olyan menő vagyok, hogy 50mm-n fotózok, mert beláttam a hatalmas értéket, és jófej módon még külön fotóblogot is indítottam az 50mm fotóimnak, mindegy milyen, csak 50mm legyen, mert azt olvastam a zinterneten, hogy az jó' - szóval kicsit viccesnek tartom ezt az 50mm maszturbálást, dehát a trend az trend, még akkor is, ha történetesen jó dolgokat kap fel néha. Tény, hogy fotóim mintegy 65%-a készül 50mm objektívvel és a maradék egyharmadon osztozik meg a 10-20, a 28, a 85 és a 70-300. És ma reggel én is találtam egy jó kis kezdeményezést, amelyet megosztok veletek.
A Project 10-50 (katt ide) a 2010-es esztendőben 50mm-vel készült fotókat vár a flickr csoportjába. A dolog egyszerű: csatlakozz és tölts fel képeket. Az EXIF adatokat be kell szolgáltatni, és egyik feltétel, hogy zoom obival, 50es állásban nem kérnek képeket, csakis 50mm fix objektívvel készülteket. Természetesen már most lehet csatlakozni és feltölteni. Szerintem kipróbálom - egy saját 50mm blogot nevetségesnek tartok, de egy ilyen közösséghez szívesen csatlakozom.


Thursday, October 8, 2009

Meghívó - TWAN a Nemzeti Múzeumban!

Nagy örömmel vettem tudomásul, hogy a TWAN - The World At Night - asztrofotós szervezet nemzetközi fotókiállítása Budapestre érkezik. A meghívó és a kiállítás hivatalos honlapja (katt ide) szerint káprázatos fotókban és nagyon szép összhatásban lesz része a látogatóknak, mivel a fotókon nem csupán a világűrről, hanem a Föld minden pontjáról láthatunk fotókat, ahol nevezettes helyszínek fürödnek hold- és csillagfényben. A kiállítók között természetesen szerepel a magyar asztrofotózás egyik eminense, Ladányi Tamás, akinek fotói rendszeresen szerepelnek a NASA (igen, az a NASA) Astronomy Picture of the Day rovatában. (Ez az igazi országimázs, nem a tónikörtisz)



A kiállítás október 16. és 31. között lesz megtekinthető a Nemzeti Múzeumban, mindenkinek melegen ajánlom, nézzétek meg helyettem is!
meghivo

Wednesday, October 7, 2009

Szerepeltem egy magazinban

roma Nemrég megkerestek a svéd Kamera & Bild fotós magazintól, hogy szerepeljek a fotósiskola rovatukban, éjszakai fotó témában. Egy telefonos interjút követően bekértek néhány fotót is, és a tegnap megjelent a lap októberi száma, benne egy gyönyörűséges cikkel, amelyet ezen fotóm teljes oldalas példánya nyitott. Összesen hat fotómat közölték az írás mellett, ebből kettő volt egész vagy dupla oldalas, ráadásul kitették a fejszerkezetemet és a rekafoto.com címét is, szóval igazán nem panaszkodhatom. A cikk rendkívül jó lett, szépen összeszedték, amit a telefonban elhadartam :)
Köszönetképpen kaptam egy tiszteletpéldányt és egy előfizetést a magazinra. Igen elégedett vagyok és most újabb megjelenéseket töröm a fejem.

Wednesday, September 30, 2009

Library of Congress a Flickr-en!

Teljesen véletlenül találtam rá a világ legnagyobb archívumának flickr streamjére. A Washingtonban székelő könyvtár, amely a világon megjelent összes publikációt beszerzi és archiválja, bő hétezres fotógyűjteménnyel büszkélkedik kedvenc fotómegosztó oldalunkon. Rengeteg érdekes, legendás fotó van, menjetek, szemezgessetek!

Norvégia

Ma tértem haza egy felejthetetlen norvégiai körutazásról. Több nemzeti parkot és rengeteg csodás tájat érintettünk. Lesz beszámoló napról napra is, egyelőre itt vannak a 'first flush' képek, az első válogatás. Az albumot még sokszor fogom frissíteni, érdemes vissza-visszatérni hozzá. Jó nézelődést és ne tartsátok vissza a mondanivalót :)

Hemsedal


Monday, September 14, 2009

Nekem senkim sincsen




A busz épp a Keresztúri útra fordult rá az Örs mögött. A koszos ablakon jégvirágok kúsztak, csak sejteni lehetett, merre rázkódik velünk a nagy sárga kocsi. A leheletemet néztem, ahogy az előttem ülő BKV-sofőr sötét kabátja előtt fehéren keveredett az utastérbe beszűrődő égett dízelszaggal. Elgémberedett ujjakkal babráltam az MP3-lejátszóm zsinórjával, és akkor megszólalt ez a szám. Az MR2 Rákoskeresztúrig játszotta nekem, de utána is ez dobolt a fülemben, a hátralévő háromnegyed órában, sőt amikor Gyömrőn leszálltam és megállapítottam, hogy huszonnyolc éves térdeim a nullafokban eltöltött óra alatt jól megrozsdásodtak, nos akkor is ez a szám pörgött a fejemben, noha a fülemben már valami egészen mást zörgött a rádió.
Csaknem egy évvel később, ezer mérfölddel odébb, egy mécsesekkel tele, lágyan ragyogó, meleg szobában újra hallgatom és magam előtt látom a melós kabátját, érzem a dízelszagot, látom a református templom tornyát a jégvirágokon keresztül. És még mindig nem tudom, hol vagy.
 



Tuesday, September 8, 2009

Azért itt is tudnak...

Szóval pihent agyból itt is bőven van. A svédek köztudottan rajonganak mindenféle fitnesz meg egészséges meg wellness találmányért, boldogan tömik magukba az étrendkiegészítőket és a kiejthetetlen nevű országok mocsaraiból származó méregdrága gyógyszirupokat. Az utóbbi idők legnépszerűbb vudukütyüje a szöges fakírszőnyeg. Esküszöm az élő Istenre, hogy nem viccelek. Képzeljenek a kedves olvasók maguk elé egy kb akkora méretű szőnyegecskét, amekkorát a fürdőszobában teszünk a kád elé, tehát a fél hát+a popó egy része pont rá is fér. Ez a gumiszőnyeg telides teli van kis szegecsekkel. Kurva kemény és tényleg nagyon szűr, rátettem a kacsómat egy boltban. Namármost az emberek halál komolyan elhiszik, hogy ez a szőnyeg, pontosabban a rajta való fekvés, mindenféle nyavalyát képes meggyógyítani, úgymint a stresszbetegséget (wtf?), hátfájást, gyomorpanaszokat, érrendszeri bajokat és még nagyon sok minden mást. Komolyan, tisztára mint a száz évvel ezelőtt gyártott csodaszirupok, amelyek a szívbajtól a diabéteszen át a szifiliszig mindent gyógyítottak. És egy ilyen szőnyegért elkérnek olyan 6-700 koronát, tehát 15-20 ezer forintot. Megjegyzem, az előállítási költsége kb. az ezrede lehet, kemény és puha gumi vagy műanyag, ennyi. És az emberek veszik, mint a cukrot. Nagy a jólét...
Aztán ugyanez az ember csodálkozik, ha elviszik a házát meg az autóját, mert mérhetetlen konzumidiotizmusában már minden lehetséges és lehetetlen hitelt felvett. A konzumidióták itt is szép számban tenyésznek, errefelé mondjuk divatosabb a márkás ruhára, drága nyaralásra, vitorlásra költeni a provident hitelt. Azaz itt nem is provident van, hanem úgynevezett sms-hitelek. Ez úgy megy, hogy különböző hitelintézetekhez egy sms-ben lehet hitelkérelmet küldeni amolyan párezer koronás gyorshitelekre. Több száz százalék kamattal, persze. A pénzt akár azonnal is átutalják, aztán nyögd a kamatot. A minap egy bulvárlap öles címszavakban háborgott, amiért Gipsz Jakabné kénytelen eladni a kanapéját, mert másképp nem tudná fizetni az sms-hitelt. Jóreggelt, bazemg, mégis mit képzeltél, hogy a kanapén ülve kiszarod magadból a törlesztési díjat?
na szóval nem minden bezzeg itten, van itt bazzeg is bőven :D


Monday, August 17, 2009

Vonatoztam

Mintegy egy évig ingáztam MÁV-val Gyömrő és Budapest között. Az egy év után áttértem Volánbuszra (papíron ez egy órával hosszabb utat, a gyakorlatban a vonat késései miatt azonos menetidőt jelentett) és megesküdtem, hogy amíg élek, nem fogok MÁV szerelvényre ülni. Első sztorim egy pozitív történet, de jönnek majd a pokoljárások is.


A Budapest-Sülysáp vonal útvesztőiben tévedtem el egyszer. A Keletiből induló szerelvények egy része megáll Gyömrőn, megint más vonatok csak Mendén (Gyömrő után a 2.) vagy Sülysápon (Gyömrő után a 3. Megálló) állnak meg. Ezt a hangosbemondó általában (de nem mindig) bemondja, valamint az indulási időkből is lehet következtetni. A Gyömrőn megálló vonat például 18.35-kor, a Sülysápon megálló vonat 18.30-kor indul. Egymás melletti vágányokról, tehát vigyázni kell.
Egyik nap szokásosan igyekeztem a vonatkoz, a szokásos vágányon álldogáló szerelvényre szálltam fel-. 18:35-kor el is indultunk, de néhány perccel később döbbenten láttam, hogy Rákos után már sehol nem áll meg a vonat a szokásos állomásokon. Húha, itt valami kavar lesz – fogtam a fejem. Hát az történt, hogy pont aznap felcserélték a vágányokat és az én gyömrői vonatom bizony kivételesen a szomszéd vágányról indult. Ráadásul ez a gyorsított vonat pont öt percet késett, tehát az indulási idő is megtévesztett.
Rajtam kívül sokan jártak pórul, kisebb csoport álldogált aggódva az ajtóknál Gyömrő magasságában és néztük, ahogy szeretett otthonunk mellett süvítve elhúz velünk a vonat. A helyzetet súlyosbította, hogy Sülysápról a következő vonat egy órával később indult vissza. Az azt megelőző vonat érkezésünk előtt 2 perccel robogott volna vissza Pest felé. Jókora késéssel kellett hát számítani, késői hazaéréssel a téli estében, bosszúsággal. Ráadásul a kalauz is megjelent és kérte a jegyeinket! A bérletünk persze csak Gyömrőig szólt. De a kalauz megértő volt és büntetés helyett csak a kiegészítő jegyet adta ki Gyömrő és Sülysáp között.
Sülysápon leszállva újabb kellemes meglepetés ért: a Pest felé tartó vonat késett pár percet, ezért pont sikerült elérnünk és alig pár perc veszteséggel érkeztünk Gyömrőre, ahol láss csodát, még a helyi busz is bevárt minket, akik távol laktunk a vasútállomástól. Így alig negyedórás csúszésba került ez a figyelmetlenség.


Friday, July 31, 2009

A svéd gyümölcsleves

A svédek egyik kedvelt uzsonnája, a téli kiruccanások, sífutások elengedhetetlen kelléke a gyümölcsleves. No nem a magyar fahéjas, fogásként felszolgált levesére kell gondolni. A svéd gyümölcslevest a legtöbben készen vásárolják (van porból készíthető is, de arra még nem vetemedtem rá. A legnépszerűbb változat a blåbärssoppa, azaz áfonyaleves. Teljesen sima, csak néhol akad benne egy kis passzírozatlan héj vagy magdarabka. A boltban fillérekért árulják, 10 korona (250 ft) körül van egy liter. Tejesdoboz-szerű tetrapakban kapható és nagyon nagyon finom. Elég sűrű állagú, keményítővel és pektinnel sürítik. Egy másik népszerű változat csipkebogyóból készül, ez teljesen sima állagú. A piac legnagyobb részét ez a kétfajta fedi le, de vannak újítások is: én most egy vegyes gyümölcslevest kortyolgatok. Tartalma a doboz szerint: gyümölcs, víz, cukor (9%), citromsav. Magas a C-vitamintartalma és a tápértéke.
A gyümölcslevest lehet enni/inni hidegen és melegen egyaránt. Télen isteni finom termoszból inni a meleg áfonyalevest a kiránduláson. A híres Vasaloppet sífutás is elképzelhetetlen áfonyaleves nélkül: a sportolók a vitamin- és energiatartalom miatt isszák. Desszertként is találkoztam vele: hidegen tálkákba merik és egy gombóc vaníliafagylaltot tesznek a közepére.


Offtopic: fotós bross!

bross


Rigában járva nem csak néhány pompás borostyán ékszert szereztem be, hanem ezt a brosst is. Árat nem akarok mondani, de drágább volt a borostyánnál. Egy kézműves boltban leltem rá, ahol helyi fiatal iparművészek, formatervezők munkáit árulják. (A művésznő neve is megvan valahol). A bross egy asztalon hevert soksok hasonlóan ötletes és aranyos alkotás társaságában, és amikor megláttam, tudtam, hogy mi ketten rövidesen egyesülni fogunk.
Nem vagyok egy nagy fashionista, félig ismert dizájnerek műveit sem szoktam megvásárolni, de ebbe a brossba úgy beleszerettem, hogy már nem volt visszaút. A bross kb. 8cm hosszú és 1cm vastag. Filcből készült és mint látható, egy kis fényképezőgépet formáz. A művésznő kristályokkal rakta ki és egy vékony ezüstlánccal egészítette ki a művet, a láncot a brosstűre igazítva sokféleképpen variálható az ékszer.

Hát nem imádnivaló?



Friday, July 24, 2009

Hogyan készült - Lake Of Dreams

Egy újabb lépésről-lépésre utómunkát mutatok be.
A képhez egy sima 3xp HDR-t használtam fel: 3 expo, -2, 0 és +2 értékekkel, JPG formátumban generálva Photomatixxal, alap beállítások, semmi különleges.
Ezen kívül egy textúrát használtam fel a CGTectures.com weboldalról.
1. Nyissuk meg a felhasználni kívánt képet és textúrát.

ill011

2. Szükség szerint vágjuk és méretezzük át a textúrát, hogy pontosan illeszkedjen az eredeti képhez.

3. A Move (mozgató) eszköz segítségével húzzuk a textúrát a képre.

4. A Blending mode (keverési mód) legyen Overlay, az Opacity (átlátszóság) 100%.

ill31

5. Rétegek egyesítése

6. Új réteg a ctrl+j paranccsal.

7. Image > Adjust > Gradient Map. Ez egy jó kis ff konverzió.

ill041

8. Image > Adjust > Photo Filter > Sepia. Erősség 85%. (Még mindig az új rétegen vagyunk.)

9. A szépia réteg erőssége 30-40%. Nagy ecsettel az ég és a víz visszaradírozása. A fakítás csak a kastélynak kell, a többi maradhat színes.

ill061

10. Rétegek egyesítése.

11. Újabb réteg.

12. Keverési mód: Multiply.

13. Nagy és lágy szélű ecsettel (erősség: 30-40%) a kép közepének visszaradírozása > erős vignettálás hatás.

ill071

14. Rétegek egyesítése.

15. Színegyensúly finomhangolás.

ill08

16. Kész :)

drama


Thursday, July 23, 2009

A stockholmi tömegközlekedés

Egy évvel ezelőtt a BKV Figyelőn már megjelent a stockholmi tömegközlekedésről szóló írásom. Úgy gondoltam, id is kiteszem, és az egy éves tapasztalatokkal frissítem, aktualizálom.

Mint újdonsült stockholmi lakos, érdeklődve figyelem a tömegközlekedést és folyamatosan párhuzamokat vonok a BKV-val. Ez nem mindig lehetséges, mert egészen más a város felépítése: egy része kemény sziklára, másik része apró szigetekre épült, ezáltal a kiterjedése is nagy és egészen különleges kihívásokkal kellett megküzdenie a közlekedési vállalatnak, amikor a múlt század során kiépítették a tömegközlekedési rendszert.

A közlekedés két nagy tengelyen folyik: metró és autóbusz. Ezen kívül megemlítendő még a helyi vasút, amelyből többfajta is van, és a hajózás azokra a szigetekre, ahova nem vezet híd. Létezik ezen kívül egy darab villamosnak nevezhető valami is :) De a legtöbben metróval és/vagy autóbusszal utaznak nap mint nap.

A metró

Három fő metróvonal van: a piros, a zöld és a kék. Mindhárom vonal több ágra bomlik a külvárosokban, ami nagyon praktikus megoldás, hiszen ha csak a belső részeken mozgunk, akkor bármelyik zöld (vagy kék vagy piros) szerelvényre felülhetünk csak a külső állomásokon kell ügyelni, hogy melyik zöld vonalon utazunk.




Metrószerelvény az Universitetet állomáson

A metróban beléptetőkapu üzemel, jegyet és bérletet automatákban, trafikokban és az ügyfélközpontban lehet vásárolni. Nagy pozitívum, hogy sem az állomásokat, sem a szerelvényeket nem pakolták tele óriásplakátokkal és egyéb reklámmal az elviselhetetlenség határáig. A padló is reklámmentes.

A buszokról

Sokféle busz közlekedik a hatalmas kiterjedésű városban: piros ’normál’ és kék expressz buszok. Eddig Volvo, MAN és Scania gyártmányút láttam. Nagyon kényelmes, komfortos szekerek, az ülések rendesen párnázottak. A legtöbb buszon gyönyörű tisztaság uralkodik, a nap ellen védő függönyöket sem tépték le, nem koszolták össze. Annak ellenére, hogy a buszok nem járnak gyakran (csúcsidőben 5-10 perc a követési ideje a leggyakoribb járatoknak), ritkán van tömeg a buszjáratokon. Ez többek között annak is köszönhető, hogy a vonalakat a budapesti 7es buszcsaládhoz hasonlóan osztották be: egy-egy területre sok járat megy, csak az utolsó néhány megálló és a végállomás van eltérő helyen. Ezzel a legyezőszerű hálózattal sikeresen megszüntették a tülekedést. Még csúcsidőben sem látni álló embert a buszon. Ami érdekes, hogy a svéd közbiztonság nem a legfantasztikusabb: nagyon magas a fiatalok körében elkövetett bűnözés: vandalizmus, kisebb rablások, verekedés. Ezért minden buszon dómkamerák figyelnek a rendre, és a sofőr kis LCD képernyőn figyelheti, hogy mi történik a buszon.  Egy csuklós járművön nem kevesebb, mint hat darab kamera figyel. Az SL teljes területén videofelvétel készül az utasokról, pardon nincs. De nem is tüntetnek ellene; az utasok belátják, hogy saját védelmük érdekében történik mindez.



SL Volvo busz



Jegyek, bérletek

A metróhálózat egészére érvényes 1 órás jegy 30 korona (720 forint). Ez a városhatáron belül a buszokra és helyi vasutakra is érvényes. Bérletből 1 napos (2700ft), 3, 7 és 30 napos létezik, utóbbi 18.630 forintba kerül* és az egész városra érvényes. A bérlet egy kis kartonfecni, hátán mágnescsíkkal, ezt a beléptetőkapuban nyíló kis résen kell lehúzni és nyílik is. A bérlet elejére a lejárati dátumot nyomtatják, ezt felszálláskor a buszsofőrnek kell felmutatni. Érvényes jegy és bérlet nélkül tehát sehol nem lehet utazni.  A buszokra ezért csak elsőajtós felszállás van, ismétlem: kb. a budapestivel azonos lakossszám mellett ez nagyon jól működik. Minden állomáson van egy peronőr, akitől lehet jegyet vásárolni, valamint ha sok poggyásszal érkezel, megsérült a bérleted stb, segít kézzel kinyitni a kaput és beenged.



Wednesday, July 22, 2009

Allemansrätten

Az allemansrätt egy igazi svéd fogalom. Szó szerint fordítva kb. annyit tesz: 'mindenki joga'. A gyakorlatban pedig hatalmas és értékes szabadságot ad az országban bóklászó turistáknak.
Az allemansrätt még a 16. századból származik, amikortól törvénybe foglalták, hogy az utazók szedhetnek bogyós gyümölcsöt (bär) és gombát az erdőben. Ez a része a mai napig érvényes, és hozzájött még sok fontos dolog is.
Néhány pont az Allemansrättből:
- Szedhetsz bogyókat és gombát és virágokat - természetesen védett virágot nem.
- Magánterületen is járhatsz, kivéve magánház kertjét és előterét.
- Ugyanígy magánterületen is sátorozhatsz 1-1 éjszakát.
- Gyalogosan és biciklivel magánútra is bemehetsz (ez általában valakinek a saját birtokán lévő, kis út, ahonnan a tulajnak joga van kitiltani a motorforgalmat)
- A természetvédelmi előírásokat és a józan észt követve rakhatsz tüzet a természetben
- Fürödni , korcsolyázni szinte bárhol lehet, a hajót kikötni és egyet-egyet éjszakázni szintén
- Magánbirtok olyan részeiről, amelyre érvényes az allemansrätt, nem lehet kerítéssel kizárni az embereket (példa: nagyon sok erdő van magánszemélyek, vadásztársaságok tulajdonában, de ezt jó eséllyel soha nem tudod meg, mert nincs elkerítve, hanem mehetsz, sátorozhatsz benne nyugodtan)
 
Az Allemansrätt persze egészen pontosan le is van írva a törvénykönyvben, de a svéd természetvédelmi hivatal szerint egyetlen mondatot kell észben tartani: Ne zavarj - Ne rongálj!

És akkor nem lehet nagy gond.

Ez még egy olyan dolog, amely a bizalomra, kölcsönös tiszteletre alapul és a svédek igen büszkék arra, hogy ez náluk évszázadok óta működik.
 


Tuesday, July 21, 2009

Óvodai kajálások

3-6 évesen ún. 'ottalvós' óvodába jártam. Kimondottan gyűlöltem, rettegtem az egész napos távolléttől (nagyon szülős voltam), kölcsönösen nem kedveltük egymást az óvodástársakkal, utáltam délután lefeküdni és a szemem sarkából nézni, ahogy az óvónők halkan járnak körbe a teremben és bizony pálcával jól ráhúznak a fenekére annak, akit ébren találnak.
Szóval nem éreztem jól magam. Az étkezések egy jó nagy lapáttal rátettek erre. Nagy, hosszú asztaloknál ettünk és eleve ijesztő volt, ahogy katonás rendben masíroztunk az étkezőbe. Itt félelmetes nénik félelmetesen hosszú merőkanalakkal tálalták az ételt. Voltak ételek, amelyeket nagyon szerettem: ilyen volt pl. a tejbelaska. Ez cukros tejben főzött cérnametélt volt, melegen tálalták (akkoriban nem volt ismeretes a később Svédországban megszokott hideg tej fogalma). Mai fejjel borzasztóan hangzik, de imádtuk, és hát a gyerekeknek tápláló is. Szerettem a bádogbögrében kiporciózott kakaót is, bár a bőrétől irtóztam, de szerencsére általában sikerült lepasszolni valamelyik asztaltársnak. És a kedvencem pedig a krumplipüre, sült csirkecomb, hagymaszósz kombó volt. Azóta is imádom a hagymaszószt és anyámat nyaggatom, hogy csináljon. (Én is tudok, de jobban esik, ha ő főzi.) Szoktak még rizskochot is adni, hallatlan fényűzésként mazsolával tűzdelve, ami szintén nagy sláger volt a gyereksereg körében.
Viszont volt pár étel, amelyek förtelmesek voltak. Ilyen volt a salátaleves. Ez sótlan-ízetlen vízben úszkáló, főtt zöldsaláta volt - el lehet képzelni. Volt még hasonló kaliberű sóskaleves is. Ezeket sosem bírtam megenni, pedig a szigorú konyhás. és óvónénik hatására sokmindent megettem, amit amúgy nem szerettem. De a leveseket soha... és ha nem sikerült megenni a levest, a konyhásnénik könyörtelenül beletették a maradék levesbe a másodikat és úgy kellett megenni az egészet. Rémes volt!
Egy másik kellemetlen élmény az óvodai étkezésekkel kapcsolatban a kanál volt. Balkezességemet nem támogatták az óvónénik és étkezéskor bizony kivették a bal kezemből a kanalat és jobb kézzel kellett ennem. De egy 3-4 éves gyereknek még nem túl fejlett a finommotorikája - örül, ha az 'ügyesebbik' kezével sikerül rendesen forgatnia az evőeszközt. Jobb kezemmel egyszerűen nem tudtam enni - nem dacból tagadtam meg az evést, de egyszerűen nem tudtam felemelni a kanállal az ételt a jobbommal. Így aztán éhen maradtam.
Anyámnak feltűnt, hogy óvoda után éhes vagyok, pedig elvileg ebédeltem. Így húzta ki belőlem, hogy nem tudok enni, mert nem szabad bal kézben fognom a kanalat. Másnap anyám bement az óvodába és beszélt az óvónőkkel. Nem tudom, mit mondott, de azután már hagytak bal kézzel enni. :)
 


Szülinapi ajándék

zoli
baz3A minap írtak a Lonley Planet Magazine folyóirattól, hogy a Bazilika című fotómat szeretnék közölni a lap képeslap mellékletében. Igen nagy megtisztelés ez, örülök neki. Nem utolsósorban azért, mert a kép pont a szülinapomon készült.
A mi családunkban a szülinap nem a bulizás, hanem a meghitt és egyszerű családi ünneplés hagyománya. Virág, torta, felköszöntés, koccintás, ajándék. Amikor Pesten éltem, távol a családomtól, értelemszerűen nem került sor ilyesmire.  Abban az évben pont hétvégére esett, úgyhogy fogtam a 350D-t, kitobit és elmentem a Belvárosba nézelődni. Írtam egy sms-t Zoli barátomnak, hogy ráér-e mászkálni pár órát. Ráért, így együtt mentünk. Este pedig összeraktam a fotót, amely azóta is a legsikeresebb képem a flickr-en (és bárhol, ahova feltöltöm).
És bár nem szóltam Zolinak és nem is azért hívtam, mégis meglepett egy ajándékkal:  a kedvenc fotómat tőle gyönyörűen kidolgozva, bekeretezve hozta. Ma is kint függ az előszobámban.
Összességében elmondhatom, hogy jól sikerült szülinap volt :)


Saturday, July 18, 2009

World Wide Photo Walk

Ma reggel az időzónánkban talán elsőként vettem részt a Scott Kelby által meghirdetett World Wide Photowalk-on. Ez egyszerűen egy fotóséta, amelyet a mai napon a világ összes pontján lebonyolítanak. Az elképzelés: amatőr és profi fotósok találkoznak, ismerkednek, jól érzik magukat és fotóznak. Magyarországon is lesz ma, ha jól tudom, kettő, kíváncsian várom az ottani képeket, beszámolókat. Hadd következzen a sajátom.
bildwA hajnali 4-kor induló fotósétára neveztem be, mivel a délutáni már betelt, mire jelentkeztem. Négykor találkoztunk hát a belvárosban. Vagy 25 bátor jelentkező akadt. A sétavezető röviden ismertette az útvonalat és elindultunk.
Nagyon örültem, hogy ennyi ismeretlen arcot látok és igyekeztem beszédbe elegyedni az emberekkel. Ez azonban hamar kudarcba fulladt. Akik korábbról ismerték egymást, szigorúan egymással mentek és beszélgettek, akik egyedül érkeztek, roppant mód vigyáztak, hogy végig egyedül haladjanak és ne érintkezzenek másokkal. A pesti Flickr és egyéb fotós találkozásokról ismerős kedélyes beszélgetés, mások felszerelésének kivesézése, próbálgatása, fotótémák közös kidolgozása és megvitatása itt elképzelhetetlennek tűnt.
Amikor láttam, hogy ez valami újfajta, hallgatag és befordulós fotóséta lesz, a (fotóstársaim áthúzva) körülöttem magányosan bandukoló fotós vadidegeneket néztem a szemem sarkából. A társaság nagy része 25 és 40 közötti férfi volt. Önállóan érkező nő rajtam kívül egyetlenegy volt; rajtunk kívül még két barátnő képviselte a gyengébbik nemet: ők vitték párjuknak az állványt és az uzsonnás táskát. (És most az olvasók azt hiszik, hogy viccelek, pedig.) A fényképezőgépek átlagosan a Nikon D300 és Canon 5D szintjén mozogtak; Nikkor obikat nem ismerek, de Canonból kizárólag piros csíkosat/fehéret láttam és folyton eszembe jutottak a magyarországi fotóstalik, ahova a népek fele kompakt vagy bridge géppel érkezik és mégis olyan nagyon jól érzi magát mindenki. Kíváncsian várom a (fotóstársak áthúzva) körülöttem magányosan bandukoló vadidegen fotósok képeit a sétáról. Nem mintha én kiemelkedőt alkottam volna: egy tótágast állított szűrős sablonképtől eltekintve a törlendő kategóriába tartozik az a 11 fotó, amit a séta végén gyomlálva ímmel-ámmal megtartottam.
A séta végén leültünk egy kis parkban és mindenki elővette a magával hozott reggelit. Néma csendben folyt a táplálkozás, néha valaki megszólalt, hogy 'hát ez bizony nem volt rossz!', mire a többiek helyeslően mormogták, hogy 'hát bizony, bizony nem!' Ez volt a séta 'social' része. Mit mondjak, elbűvölő volt.
A végén a vezetőnk tartott egy kis értekezést a fotóséta weboldaláról, ahova a jól sikerült fotók értékes nyeremények reményében feltölthetők, majd lassan szétszéledt a társaság. Új ismeretségek nem köttettek, egymás fotóit sem nézegettük meg az LCD-n. Én is hazajöttem, aludtam, most pedig megyek, mert msnen keres a cimbi, akivel a legutóbbi pesti flickr talin haverkodtunk össze.
Epilógus: Néhányan talán emlékeznek arra a novemberi flickr talira (amelyet, ironikus módon, a stockholm social n. csoport szervezett), ahol a megadott időpontban és helyszínen egyesegyedül én jelentem meg a tizenegynéhány jelentkezőből. Később érkezett egy idősebb úr is. Ennyi volt a nagy stockholmi flickr tali. Az és ezen esemény után úgy döntöttem, nem feccolok több időt, energiát és bosszúságot a svéd fotósokkal való ismeretség keresésébe.

De hogy mégse záruljon olyan kedvetlenül a post, svédül értő olvasóim derülésére íme ez a klip, amely, azt hiszem, mindent elmond. Jó szórakozást hozzá!


Tuesday, July 14, 2009

Szépia réteg - fotók színének fakítása

Amikor túl színes egy fotó - elég gyakran használom ezt az effektet.
1. Új réteg ctrl+j
2. az új rétegen ff konverzió: Image > Adjustments > Gradient Map (szebb, kontrasztosabb lesz, de lehet sima desaturate-al is, a célnak megfelel)
3. a ff képből szépia: Image > Adjustments > Photo Filter > Sepia, áttetszőség 80-90%
4. A layers ablakban az így kapott szépia réteg intenzitását tetszés szerint beállítani, én általában 30-40% erősségűre szoktam venni.

Sokszor használom hdr, acid és egyéb erős színezésű fotóknál, amikor kicsit tompítani akarom a szaturációt. Alant néhány fotó, amely megkapta ezt (de nem feltétlenül kizárólag ezt) az utómunkát

Abandoned
Fallen
A Promise...
Cyanide Skies
Springtime In The Park
Lübeck
Dollhouse


Monday, July 13, 2009

Vendégpost - Ujjé, fényképezünk!

Mai írásom egyik kedvenc íróm, a kolozsvári Méhes György tollából származik. Az ő humoros elbeszélésében, a Micsoda társaság! című könyvben találtam az alábbi sorokat a hétvégi kocafotósról. Idejegyzetelem, mindannyiunk okulására. Ki ismer magára? :)


Itt az ideje, hogy megállapítsam: nincs utálatosabb, haszontalanabb szenvedély a fényképezésnél. Azon a címen, hogy megörökíti a kirándulást, a fényképész állandóan fontoskodik, alkalmatlankodik, megállítja a menetet, zavarja az embert abban, hogy élvezze a természetet.
Ha akarják tudni az őszinte véleményemet, akkor szerintem el kellene tiltani a kirándulásokon a fényképezést.
Főleg a Vilmos atya-féle fényképezést. Mert mi van az ő képein? Homályos foltok, két-három fejű emberek árnya.
Megmutat neked egy képet, méghozzá micsoda diadallal.
- Tessék, nézd meg, Nagyfőnök.
- Hm... igen... igen... Mi ez? Tömeggyilkosság ködben? Valami ilyesféle?
Erre ő megsértődik és visszaveszi a képet:
- Vagy megvakultál, vagy egyszerűen csak bosszantani akarsz. Nagyon jól lehet látni, hogy ez az a kép, amit a strandon készítettem rólatok.
Jól emlékszem, a strandon vakító napsütés volt. Fogalmam sincs, hogyan sikerült ennyi ködöt idevarázsolnia a képre. S a végén nekem kell őt engesztelnem.
[...]
Persze azért nem mindenkinek fenékig tejfel a kirándulás. Így például Bogárkának egy kazalra való burjánt kell leszaggatnia, mert az apja erőnek erejével virágszedő képet akar készíteni róla. Ő tehát tépdes, tépdes egyre savanyodó képpel. Az apja ideges lesz, rákiált:
- Vagy mosolyogsz, Bogárka, vagy kapsz két pofot!
Az ilyesmitől persze nyomban jó kedve kerekedik az embernek. Végül elkészül a tizedik virágszedő kép, akkor aztán Vilmos atya ráveti magát a fákra és felhőkre. Később sziklákat fényképez és általában mindent, ami csak útjába kerül. A fényképezési láz teljesen hatalmába keríti, így beletelik jó másfél órába, míg eljutunk a Vörös-patak völgyébe.

Sunday, July 12, 2009

NDx1000

Egy ideje megvan már az NDx1000 szűrőm, néhány hete intenzíven használom, elérkezett hát az ideje, hogy írjak róla egy kis összegzést.
Mivel a Hoya már nem gyártja a 77mm-es ND400 szűrőjét (náluk ez a megnevezése), kénytelen voltam a valamivel drágább B+W gyártó NDx1000 szűrőjét megvásárolni. Ez nem bizonyult rossz döntésnek, mivel az üveg igen jó minőségű és nem rontja a képminőséget. Egy érdekessége van: a színhőmérsékletet eltolja, a fotó melegebb színeket kap. Ez főleg felhőfotózás során hasznos, a felhők szép lilás pinkes árnyalatot kapnak, általában nem is korrigálom. Egy kis PS mentes csalás :)

A használatról
Egy szinte koromfekete üveglapról van szó. Nem is csoda, hiszen nevéhez hűen a szűrő ezerszeres záridőt generál a szűrő nélküli állapothoz képest. Ezért aztán speciális technikákhoz kell folyamodni a használata során. Először is állvány elengedhetetlen, hiszen az amúgy 1/1000 másodperces verőfényes felvétel kiexponálásához is 1 teljes másodpercre lesz szükségünk, de legtöbbször még ennél is sokkal hosszabb lesz a záridő (eddigi rekordom 7 és fél perc). Mivel a szűrőn átlátni nem lehet, előzőleg meg kell komponálni a fotót: gép állványra fel, fotó megszerkeszt, és a legfontosabb: megnézem a záridőt, majd igencsak hiányos matektudásommal megpróbálom beszorozni ezerrel. Hány másodperc lesz például 1/25 x 1000? Ezen néha megőrülök és irigykedve gondolok az iPhone tulajdonosokra, akik számára már egy külön appot is kifejlesztettek az ilyen záridők beszorzására.
(zárójel, de fontos: a kikalkulált záridőre mindig ráteszek 10-20 százalékot, tapasztalatom szerint jót tesz a képnek, kiemeli a fényeket. Nem kell félni, nem lesz zavaróan túlexpos a kép, csak részletesebb.)
Miután minden megvan, feltekerem a szűrő, BULB módba tekerem a tárcsát t és exponálok. Ehhez elengedhetetlen társ a távkioldóm: egy zsinór nélküli Hähnel kioldó. A kioldót a gépvázra csatlakoztatom, a különálló távirányítót pedig a kezemben szorongatom. Nagyon kényelmes ficsör, hogy nem kell végig lenyomva tartani a gombot a távkioldón sem, hanem 5 másodperc elteltével elengedhetem és a következő lenyomáskor lesz vége az exponak.
Utólag sajnos ki kell retusálnom pár hotpixelt, de nem vészes, főleg a 350D-hez képest meglepően kevés kiégett pixel maradt.



Wednesday, July 8, 2009

Hősies utazás

A nyári szabadságot Skoneban töltöm és a napokban elkezdtem felfedezni a környéken lévő fotóznivalókat. Egy tündéri szépségű hely a Hallamölla vízesés, amely régen egy vízimalomnak adott otthont, ma már viszont 'csak' természeti látványosság. A 21 méter összmagasságú vízesésrendszer a száraz időben is bővelkedett vízben, bőven volt hát fotóznivaló.
Viszonylag későn érkeztem a helyszínre, mert nem akartam, hogy a fák között beeső napsugarak elrontsák a fényeket. Amikor leértem a vízpartra, a Nap már alábukott a magas fák mögé, a fények tehát egyenletesek, kiegyensúlyozottak voltak.
bland1Kezdetként a partról lőttem néhány szokványos vízesésfotót, a kötelező elmosódott vízzel és partmenti kövekkel. De valami nem stimmelt. Túl messze voltam a vízeséstől! Valahogy közelebb kellett férkőznöm hozzá. A bibi az volt, hogy a parton nem vezetett ösvény a vízeséshez - ha közelről akartam fotózni, akkor kénytelen voltam a patakban odagázolni. Aki ismer, az tudja, hogy halálosan rettegek mindenféle mászástól, kúszástól és egyáltalán az aszfaltozott járdán vagy maximum jól kitaposott, széles ösvényen való sétálástól eltérő közlekedési módoktól. Egy kétméteres lejtőről is jajveszékelve csúszok le, minden magasabbnál pedig csak egy 'hagyjatok itt meghalni' sóhajjal búcsúzom a világtól. Szép kis természetfotós, mondhatom. Dehát ez van, az én bénaságommal és nem létező egyensúlyérzékemmel jobban is teszem, ha nem kezdek mászkálni. Így talán már érthető, miért haboztam a hideg víz, csúszós kövek gondolatára - főleg, hogy itt a teljes fotós felszerelésem épsége is kockán forgott.
cipo1A csábítás viszont túl nagy volt. Döntöttem. Lehúztam a cipőm, szépen belehajtogattam a zoknim, a hátizsákom pántját a derekamra erősítettem és az állványomat egyfajta vándorbotként használva nekivágtam a mintegy 30-40 méteres távnak. Az utam mentén néhány nagyobb kőszikla is hevert, ezekre lépegetve látszólag könnyebb volt a haladás. Hamarosan azonban rájöttem, hogy a patak medrében lévő kis, gömbölyű kavicsokon biztonságosabb volt a járás, mint a felszíni mohás, csúszós köveken. Gázoltam hát. A víz amúgy nem volt hideg, csak kellemesen hűvös és simogató. Az utat mintegy negyedóra alatt tettem meg - ez idő nagy részét a tanácstalan ácsorgás töltötte ki, amikor azon töprengtem, hova lépjek legközelebb és vajon hányan röhögnek a partról (szerencsére a hely teljesen elhagyatott volt, szóval ettől nem kellett tartanom).
gazolas1 Amikor megérkeztem, a legnagyobb kihívást az állvány biztonságos elhelyezése jelentette, valamint az objektíveket, szűrőket úgy tenni-venni, hogy lehetőleg ne borítsam be az állványt, gépestül és obistul a vízbe. Jávai hastáncosnő mozdulatokkal bűvöltem a szűrőt az obi elé, a távkioldót a gép kimenetébe és így tovább, majd nyolckarú Shiva-szoborként kővé dermedve vártam ki a 120 másodperces expoidőt. Egyetlen képet lőttem, többre nem volt szükség, elégedett voltam az eredménnyel. Megérte kigázolni ezért az egy képért is! A 28/1.8 objektívet és az NDx1000 szúrőt használtam, 120 másodperces záridővel.
fallw3
A visszaúton már egészen felbátorodtam, miután beláttam, hogy a 40 centis vízbe nem fogok belefulladni, sőt a mélyben rejtőző névtelen rémségek sem fognak elevenen felfalni. A végére már egészen tetszett a dolog és olyannyira kellemesen éreztem magam, hogy egy nagy kőre leültem és sokáig áztattam a lában a patakban, élvezve, ahogy a sebes sodrás simogatja a lábujjaimat.
Nevetségesnek tűnhet, hogy ennyire örültem, hogy túléltem egy erdei patakot. De nekem ez nagy lépés volt, egy csomó gátlást és görcsölést legyőztem és csak azt sajnálom, hogy nem volt tanúm, akit elkápráztathattam volna ezzel a bravúrral :)


Saturday, June 27, 2009

Ellopták a gépem

Csak most látom, hogy majdnem egy hónapja nem volt új post. Mostanra terveztem párat, de őket megelőzi ez a soron kívüli, drámai történet. Bár ne kellene leírnom, bár sose történt volna meg.

Épp Rigában töltök néhány napot. A város gyönyörű, erről külön postban szeretnék írni. A szálloda egy nagyon festői negyedben van, közel az Óvároshoz. Tegnap délután a városból hazafelé tartottam a szállodához. Egy aluljárón kell átmenni a vasútállomás alatt. A Kata hátizsákom a hátamon volt biztonságosan becipzározva, benne a 450D a Canon 50/1.4-el, valamint az 4 másik obim. A lépcső tetején, fent a korláton, egy fiatal deszkás srác ücsörgött és a mobiljával babrált. Nagyon divatos cuccok voltak rajta és a lépcsőn felfele menet épp gondoltam, hogy milyen jó urban fotó lenne belőle, ha le merném fotózni, amikor éreztem, hogy nyitva a Kata és kifordult az alsó része, amely a fotós cuccokat tartalmazza. A súlyán is éreztem, hogy könnyebb. Mivel az aluljáró teljesen kihalt volt és senkit nem láttam elrohanni, azt hittem, hogy kiesett valami és hátranyúltam megnézni, hogy mi történt.

A táska nyitva, a gép hiányzott.
El tudjátok képzelni, mit érezhettem. Hátrafordultam, hogy vajon leesett a lépcsőn? Nem tudtam felfogni, hogy ellophatták, hiszen az égvilágon senkit nem láttam magam körül... csak forgolódtam, tapogattam a gép helyét és éreztem, hogy elönt a pánik.
A korláton ülő srác ekkor lekiáltott hozzám. Angolul szólt és mutatott előre, fel az utcára, hogy ott megy a két tolvaj. Annyira össze voltam zavarodva, hogy rá kellett kérdeznem, nem értettem, hogy mi van. Ismét előremutatott, egy férfi és egy nőre, akik mintegy 100 méterrel előttem sétáltak az utcán. Ugyan fel nem foghattam, hogyan kerülhettek ennyivel elém a kb 5-10 másodperc alatt, amíg a lépcsőn értetlenkedtem, de - egy életem, egy halálom - utánuk rohantam, hiszen ez volt az egyetlen esélyem.

Aki ismer, az tudja, hogy én és a futás nem vagyunk a legjobb barátok, sőt valaki, aki látott rohanni, egyszer boldogan megjegyezte, hogy sose gondolta volna, hogy egyszer élőben lát egy T-Rexet futás közben. Mégis sikerült utolérni őket, gondolom az adrenalin besegített egy kicsit. Szerencsére nem futottak, hanem nyugodtan sétáltak, másképp sose értem volna utol őket. A nő csak egy vékony topot és farmert viselt, táska sem volt nála, ezért a férfihoz fordultam, akinek egy kis dzseki volt a vállára vetve. Letéptem róla a dzsekit és valóban, ott lógott a vállán a gépem!
Gondolkodás nélkül elvettem tőle és rendőrért kiáltottam. A tolvaj nem ellenkezett, nem tiltakozott, csak a vállát vonogatta. Két idősebb hölgy megállt és amennyire az angoljukból kitelt, elmagyarázták, hogy ezek a tolvajok együtt dolgoznak a rendőrökkel, nem érdemes... Eözben a két tolvaj felszívódott.
Időközben a deszkás srác is odaért. Minden megtalálói díjat visszautasított, még egy sört sem akart elfogadni, amiért megmentette a gépem.
Az incidens után úrrá lett rajtam a remegés: leültem egy virágágyás szegélyére és csak remegtem egész testemben és néztem magam elé. Nem tudtam - és még mindig nem tudom - feldolgozni az ijedséget, a megkönnyebbülést, az egész incidenst. Pedig milyen banális dolog, naponta több tízezer turistával fordul elő a világ minden pontján...

Utólag, hogy volt időm elgondolkozni az eseten, iszonyúan szégyellem magam, amiért ez velem előfordulhatott. Hiszen oly biztos voltam benne, hogy ha valaki, akkor én nagyon vigyázok a fotós cuccaimra! Sokszor elképzeltem, hogy megpróbálják ellopni tőlem és mindig arra jutottam, hogy soha nem sikerülne. Valahogy úgy képzeltem a lopást, hogy kitépik a kezemből... ezért, ha elöl volt a gép, mindig a nyakamba akasztva lógott - még akkor is a nyakamban volt a pánt, ha állványon használtam. De bevallom, arra nem gondoltam, hogy ilyen szemtelen módon, észrevétlenül, a hátamról lopják el a gépet. Emlékszem, mit írtam anno a Kata biztonságosságáról:

"azért nem olyan egyszerű kiszedni ebből sem a gépet.
1. Ki kell nyitni egészen a cipzárt
2. ki kell húzni a hátizsák alját (mint egy fiók)
3. ki kell emelni a betétfalak között biztonságosan, zötykölődésmentesen rögzített gépet-objektívet.
Szóval nem egy fél másodperces meló és garantáltan észreveszed már az első fázist :) "
... és lám.
Amikor lopás áldozatai mesélnek, mindig azt mondják, hogy semmit nem éreztek, senki gyanús nem volt a környéken. És ilyenkor mindig azt gondoltam, hogy ugyan már, micsoda bénaság - egy tolvajt simán fel lehet ismerni, kizárt, hogy az ember ne érezné, ha hozzányúlnak a táskájához. És lám, most én is ugyanezt mondom: képtelenség, hogy a látszólag kihalt lépcsőn hogy férhettek hozzá a táskámhoz és hogy iszkolhattak olyan gyorsan előre, hogy ne is gyaníthassam, hogy esetleg a közelemben voltak...

Nagyon röstellem, hogy hagytam megtörténni és nem győzöm áldani a szerencsémet (bár évek óta egy piszkosul szorgalmas őrangyalra gyanakszom, remélem elnyeri az Év Dolgozója címet) és irtó hálás vagyok a fiatalembernek, aki szólt. A járókelők amúgy nagyon kedvesek voltak, megálltak, megkérdezték, jól vagyok-e, sajnálkoztak, valaki vizet is adott.

Szóval végül hepiend lett a dologból, mégis nagyon kérek mindenkit: vigyázzatok a dolgaitokra nagyon! Én ezentúl mindig összefűzöm a hátizsák cipzárját. Elég egy kulcskarika, amelyre ráfűzzük a két cipzár húzóját (a legtöbb cipzárnak manapság kettő van) és rögtön nem lehet kinyitni, csak ha sokat piszmognak vele, azt pedig már észreveszi az ember. Amíg itt vagyok, addig hason fogom vinni a hátizsákot, bármennyire kényelmetlen is. És soha ne higgyétek, hogy a hátizsákotok jól álcázott. Én is azt hittem, hogy a Katáról csak egy fotós mondaná meg, hogy fényképezőgépet tartalmaz... nem számoltam a tolvajok felkészültségével. Sajnos haladnak a korral és nagyon ügyesek. Vigyázzatok, figyeljetek!

És ugye senki nem lepődik meg azon, hogy a tolvajok cigányok voltak...



Thursday, June 11, 2009

Hol van az otthonom?

Az előző postban egy kommentelő feltette a kérdést, hogy hol is van az otthonom, hol érzem magam otthon. Ez annyira összetett kérdés, hogy inkább egy külön postot szentelek neki.
Ugye eddig három országban éltem huzamosabb ideig, és mindháromban az élet egy-egy meghatározó szakaszában. Mindhárom ország más és más módon formált, a személyiségem más és más oldalait határozta meg.
Románia: 0-10 év. Az ember azt gondolná, ez régvolt és nem emlékszem sok mindenre és amúgyis más világ volt. De épp ellenkezőleg: nagyon tisztán emlékszem mindenre: a hétköznapokra, az ünnepekre, a helyzetünkre, a minket körülvevő körülményekre, sőt, a politikai helyzetet is felfogtam, már amennyire gyerekfejjel lehetett. Szüleim szűkszavúan ugyan, de tárgyilagosan magyarázták el, hogy pl. miért nincs épp villany, vagy fűtés, vagy melegvíz, vagy benzin, vagy felvágott a tízórai vajas kenyérre.
Ezen kívül az otthonom rendkívül fontos a mai napig, talán azért, mert a kivándorlás után sokáig görcsösen kapaszkodtam a régi emlékekbe és szinte szentté vált minden, ami otthoni volt - a kimenekített könyvek, apró emlékek, otthoni kaják, hagyományok. A rengeteg költözésen, hurcolkodáson túl is most is van a polcomon pár olyan könyv, amely gyerekkoromban a gyerekszobám polcán állt. Valahol mindig visszanyúlnak azok a gyökerek és ennek nagyon örülök. Azt hiszem, ezért is tudom értékelni, amim van - ezt főleg itt, Stockholmban az új ismerőseim jelzik, hogy milyen érdekes, hogy én mindennek tudok örülni. Na még szép :)
Dél-Svédország: 10-23. Végülis itt nőttem fel, no azt nem mondanám, hogy a fejem lágya benőtt, de az iskolát nagyrészt itt jártam ki. Ez megint más szempontból volt hasznos. Megtanultam egy idegen nyelvet, magamévá tettem egy kultúrát és a svéd oktatási rendszerből rengeteget profitáltam. Belenevelődtem a kényelembe, a biztonságba, a nyugalomba. Megtanultam, hogyan működik egy jól szervezett, jóléti társadalom. Barátok, ismerősök - persze az élet nagyrészt az iskola körül forgott.A legjobb barátnőm a mai napig svéd, bár belőle is olyan nemzetközi globetrotter lett, mint belőlem.
Budapest: 23-29. Ez a hat év is meghatározó időszaka volt a fejlődésemnek, hiszen lényegében ekkor lett belőlem felnőtt (már amennyire én valaha felnövök, haha). Ez hatalmas lépés volt abból a szempontból, hogy a biztonságból kiléptem a szakadékba. Az egyetemi évek alatt végig otthon laktam, az egyetem 20km-re lévén a szülői háztól. Ezért roppant védett környezetben éltem 23 éves koromig, amikor Pestre költöztem egy utolsó egyetemi év és későbbi munkavállalás céljából. Az egyetemi év gyerekjáték volt, de utána munkát találni, kapcsolati rendszer nélkül elhelyezkedni, ügyeket intézni, letelepedni, lakást találni - embert próbáló feladatok voltak és az ártatlanságom, a világba vetett naiv hitem egy kis részét itt el is veszítettem. De nem mindet! Az pedig maga volt a gyönyör, hogy a küzdelmes hétköznapok ellenére is magyar környezetben voltam, a barátaim ismerték a TV macit és a kockásfülű nyulat meg a kempingsajtot, és a Balcsira mentünk kirándulni. Pesten a közös nyelvi és kulturális örökség miatt éreztem magam otthon az első perctől kezdve. Valahogy jobban szót értek magyar embertársaimmal, akik hozzám hasonlóan nagyobb kanállal eszik az életet, mint a svédek: jobban örülünk, szomorúbban búsulunk, szeretni és gyűlölni is szenvedélyesebben tudunk.

A post ugyanolyan kusza, mint a gondolataim, ha erre a kérdésre kell választ adnom. Mindhárom hely más és más okok miatt az otthonom. Nem érzem magam gyökértelennek, és azt gondolom, hogy ez a tiritarka háttér sok élettapasztalatot adott és sokmindenre megtanított, aminek csak örülhetek. És mindenhonnan magammal hordom a kis batyumban azokat a pici kincseket, amelyek a legértékesebbek az adott helyről.


Monday, June 8, 2009

Az a bizonyos szomszéd rét

A blog olvasói számára nem ismeretlen tény, hogy aktívan részt veszek a bloghu-n folyó kommentelésben. Én sem vagyok különb a Deákné vásznánál, legtöbbször az Index címlapján megjelenő blogokhoz szólok hozzá, no meg van néhány blog, ahova rendszeresen visszatérek olvasni, vitatkozni.
Ennek következményeképpen sok új barátot, de sok 'ellenséget', vagy inkább ellenfelet is szereztem. Utóbbiak szerint hogy jövök én ahhoz, hogy külföldről, hovatovább a tutijó Svédországból osztom az észt, és egyáltalán mi közöm nekem ahhoz, ami otthon történik? Mit tudhatok én? Nekem úgyis olyan jó dolgom van, csak felveszem a hatalmas fizetést, néha kattintgatok a drága fényképezőgépemmel és a kényelmes mennyországból osztom az észt.
Ezeknek a nyájas kommentelőtársaknak szánom a mai postot, némileg más szemszögből is megvilágítva a fentieket.
Kedves kommentelőtárs! Te hogy kezelnéd a helyzetet, ha felhívnának egy cégtől, hogy menj külföldre dolgozni. Adnak neked munkát, egy elfogadható, abszolút korrekt (de semmiképpen nem milliomos) fizetést. A lakást viszont oldd meg magadnak, egy olyan városban, amely világhírre tett szert a nehéz lakáshelyzetéről. Az adott városban nem ismersz senkit, írd és mondd egy árva lelket sem. Az egész országban két, azaz kettő darab embert ismersz, ők is 650 km-re laknak a várostól, ahova hívtak dolgozni.  Az állásajánlat elfogadásával mintegy kétezer kilométert teszel magad és a szeretteid, barátaid, megszokott környezeted közé és egy olyan helyre mész, ahol az első időt mindenképpen szinte teljes elszigeteltségben és magányban fogod végigcsinálni. (Ez olyan, mintha Budapesten dolgoznál és a két legközelebb élő rokonod/ismerősöd Drezdában élne, az összes többi pedig Barcelonában. Ugye de fasza? Te mennél?)

Amennyiben úgy döntesz, hogy mégis elfogadod ezt az ajánlatot, megérkezel a városba. Mindössze néhány napig van egy átmeneti szállásod, ezalatt lázasan keresel egy lakást, miközben elkezded a munkádat az új helyen. Az irodában senkit nem ismersz, a főnököd ideje jórészét külföldön tölti, nincs aki eligazítson. Szabadidőd a lakáskereséssel telik. Nyár van, a fél ország szabadságon, az ismerkedés, barátszerzés, lakáskeresés, munkába való beilleszkedés egyaránt nehézkes. Próbálod kiismerni magad a városban, megtanulni a közlekedést. A nyelvet beszéled, ez az egyetlen előnyöd, amúgy teljesen idegen, ismeretlen helyen vagy és napokig nem szólsz egy szót senkihez. Otthon az interneten görcsösen kapaszkodsz az otthon maradt barátokba, miközben mardos a honvágy és naponta többször is felteszed magadnak a kérdést, hogy tulajdonképpen mi a fenét is keresel te itt. Az egyetlen hobbid és örömforrásod, a fotózás is stagnál, mert már olyannyira unod a saját társaságodat, hogy kimozdulni sincs kedved. Vidám ütemben hatalmasodik el rajtad a depresszió, ha hajlamos volnál rá, lehet hogy el is kapna.

Lassan befejeződnek a szabadságok, a kollégák visszatérnek a munkahelyre, a város is benépesül, kicsivel könnyebb lesz a helyzet. Azonban stabil lakhatást csak 8 hónap elteltével találsz egy jó adag szerencsével, és hovatovább egy évnek kell eltelnie ahhoz, hogy egy minimális baráti ismeretségi kör kialakuljon, hogy legyen valaki, akit felhívhatsz, ha szeretnél elmenni egy moziba, koncertre vagy csak dumálni egy kicsit.

Mindezt nem panaszkodásként írom, mert első perctől kezdve a fentiek ellenére is tudtam értékelni, amim van és amilyen lehetőséget kaptam - és most már eljutottam oda is, hogy elmondhatom: elégedett vagyok, szakmailag és magánéletben egyaránt. De az elmúlt egy évet ettől függetlenül a legrosszabb ellenségemnek sem kívánom. És csak azért írtam le ezt a nagyon őszinte vallomást, hogy rávilágítsak: itt sem rénszarvaskolbászból (ami egyébként nagyon finom) fonják a kerítést a bájos valkűr lányok és délceg viking fiúk. Köszönöm a figyelmet.