Komment

" Olyanok a fotóid, mintha egy párhuzamos világban élnél, ami majdnem ugyanolyan, mint a mienk, de minden egy kicsit szebb"

Wednesday, April 29, 2009

Amikor nem szeretnék fotózni

Egy fórumon valaki felvetette, hogy mi van akkor, ha valaki elkezd fényképezni egy temetést. Szerintem ultragáz, amikor valaki nekiáll megörökíteni koporsót, gyászolókat, neadjisten elhantolást. Igazi érzéketlenség és kétlem, hogy a jelenlévők kivétel és feltétel nélkül örülnének a tolakodó dokumentációnak.
De van még rosszabb: amikor téged kérnek fel erre a rémes feladatra! Sajnos az utóbbi években párszor volt alkalmam temetésen részt venni és egyik alkalommal rám hárult a kellemetlen feladat, hogy fotózzak. A temetésen sok ember volt, akit nem ismertem (akkori barátom édesapja volt az elhunyt) és rém hülyén éreztem magam: egyrészt gyűlöltem, hogy ilyen méltatlan tevékenységgel kell foglalkoznom mindenki szeme láttára, másrészt dühös voltam, hogy nem vehetek részt a temetésen, nem tudok együtt gyászolni a többiekkel, mert állandóan a fotózásra kell figyelnem. A barátom folyamatosan pisszegett, hogy 'fotózzál már'.  Kellemetlen és megalázó élmény volt.
Másik alkalommal esküvőre mentem, meghívott vendégként. A helyszínen derült ki, hogy a család azért hívott meg, hogy fotózzak! Az ünneplés, lagzizás helyett fel-alá futkároztam és a megörökítéssel foglalkoztam. Kemény meló volt és egy percét sem élveztem - az esküvőfotózás kemény meló egy tapasztalt szakembernek is.
Tudom, hogy nem vagyok elég tökös, határozottan nemet kellene mondani az ilyen helyzetekre. Meg is fogadtam, hogy nem fogok végigfotózni több ünnepséget és nem hagyom, hogy kihasználjanak. A fotózás a hobbim, amit akkor űzök, amikor kedvem van hozzá. Ugyanakkor az ismerőseit sem akarja megbántani az ember, a kategorikus megtagadásból pedig könnyedén következhet holtig tartó sértődés is.
Persze a családi összejöveteleken szívesen kattintgat az ember, de a fent említettek már erősen a véglet kategóriába tartoznak. Az is teljesen oké, ha megkérnek, hogy előtte-közben-utána készítsek pár fotót. De elvárni, hogy fő feladatom legyen minden pillanat megörökítése - szerintem túlzás.
Ti hogy vagytok ezzel? Fenntartás nélkül fotózzátok végig a rokon esküvőjét, ismerős temetését, kuzin ballagását? Mertek nemet mondani? Mit tehet ilyenkor az ember? Hogy lehet udvariasan hárítani?


Tuesday, April 28, 2009

Prostitúció

A Debreczeni Zita-féle fotósbotrány tmár minden valamirevaló fotósblogon kitárgyalták. Én egy másfajta megközelítésből szeretném megtárgyalni az esetet.
Ki az a fotós, aki elkészíti azokat a fotókat, amelyeket D.Z. aztán a sajátjainak hazudik? Ki állítja be neki a rekeszt,  ki tekeri el a fényképezőgép tárcsáit a megfelelő pozícióba, hogy Zitácskának még a záridő fogalmával se kelljen bajlódnia?
És mennyit kap ezért?
Megéri?

Hosszú szünet után

.. még egy rövidke szünet következik. Listázom, hogy miért nem voltam netközelben:
- utazás USA-ba családlátogatás > igen keveset fotóztam, mármint családi képeken kívül :)
- rögtön utána konferencia Pesten, ahol egy perc időm nem volt sem fotózni, sem másra
- rögtön ezután pedig a bölcsességfogamat csalogatták ki helyéről fogóval és vésővel, szóval eléggé el vagyok kenődve.
De közeleg a hosszú hétvége, remélhetőleg tudok majd fotókkal szolgálni egy érdekes svéd hagyományról és az ezt követő természetfotózásos hétvégéről is.

Thursday, April 2, 2009

Állvány a repülőn

Magyarországra igyekeztem repülővel. A stockholmi biztonsági vizsgálaton fennakadtam. Az őr a hátizsákomra mutatott, amelyre fel volt szíjazva az állványom.
- Ezt nem viheted a fedélzetre - mondta -, mert fegyvernek alkalmas tárgynak minősül.
- De ha feladom a poggyászok közé, eltörik - érveltem - nézze meg, itt a fejénél - ha erre rádobálják a bőröndöket...
- Hmm, ebben van valami. Na várj, utánanézek - és elkérte az útlevelemet, a rádióján odaszólt valakinek, majd ismét felém fordult.
- Mindenképpen kell rá egy poggyászfeladó cetli, de úgy már magaddal viheted és beszálláskor add át a személyzetnek, ők pedig elteszik egy külön szekrénybe.
- Hú, indulásig már csak húsz perc van, ha most beállok a check-in sorba a cetliért, tuti lekésem a gépet...
- Ó, nem kell sorbaállnod, már hívtam egy kollégát, aki hoz neked cetlit.

És csakugyan: hamarosan megjelent egy check-in pultos leányzó, hozta a számomra kinyomtatott poggyászcimkét. Rátettük az állványra és mehettem Isten hírével. Az egész művelet 5 percet tartott.

Tanulság: egyre szigorúbban veszik a reptereken az állványokat - érdemes előre megérdeklődni, hogy az adott desztinációra szóló gépeken mi a szabályozás. Jövő héten Amerikába utazom, elképzelhető, hogy abba az irányba még szigorúbb a szabály és esetleg el is kobozhatják az állványt. Mindenesetre írtam a légitársaságnak...