Komment

" Olyanok a fotóid, mintha egy párhuzamos világban élnél, ami majdnem ugyanolyan, mint a mienk, de minden egy kicsit szebb"

Monday, November 30, 2009

Vendégesdi

Gyakran eszembejut, amikor nővéremmel nyaranta vendégesdit játszottunk. Anyai nagyanyámék házában volt egy 'veronda' (sic!) néven futó szoba, ez egy kiszögellése volt a háznak, három oldalról üvegablakokkal, melyeket vékony világos függönyök takartak, így az egész szoba egy álomszerű, túlvilági fényben fürdött. A szoba amolyan családi étkezőként szolgált, télen - mivel fűtetlen volt és a sok ablak miatt hideg - itt tárolták a kocsonyát és a hűlni félretett süteményeket. Gyönyörű kék, tulipános bútor volt benne: hosszú lóca, székek és egy nagy kétajtós szekrény. Az asztal alatt hatalmas gonott kosár, mindenféle régi ronggyal. De a legérdekesebb a szekrény (Kékszekrény) tartalma volt: itt tárolták a régi családi porcelánokat, étkészletet, evőeszközöket, tudjátok, nagy fekete dobozban őrzötteket, teáskészleteket. A szekrény egy csomó fűszernek is otthont adott, ezért kinyitni kb. olyan volt, mint amikor mesés Kelet kapuját vagy valami kincseskamra ajtaját tárja fel az ember. Imádtam!
Nővéremmel egyik kedvenc időtöltésünk a vendégesdi volt. Ez engedélyköteles tevékenység volt, no nem mintha féltették volna a holmit, csak hogy tudják, hogy hol vagyunk olyan nagy csendben olykor órákig. A vendégesdi ugyanis zártkörű rendezvény volt, magunkra húztuk a 'veronda' ajtaját és elkezdtünk kipakolni, no nem hűbelebalázs módjára, hanem szigorú szertartás szerint. Gyönyörűen megterítettünk, tányéralátéttel (amely tárgyat amúgy soha nem használtunk akkoriban, nem volt szokás, ezért a színes gyékény alátét külön növelte az esemény egzotikus jellegét), az alátétre pedig annak rendeje s módja szerint lapos- és mélytányért, megfelelő evőeszközöket, poharakat készítettünk, szalvétát hajtogattunk (ebben nővérem volt nagyon ügyes), élveztük a finom porcelán érintését, az ezüst evőeszközök csengését, a vékony poharak koccanását a nyitott ajtajú kékszekrényből áradó finom fűszerillatban. 'Ebéd' után szépen visszatettünk mindent, és komoly tanácskozásba fogtunk, hogy a 'kávét' melyik csészékből fogyasszuk, ugyanis több, némileg hiányos készlet állt rendelkezésünkre, egyik gyönyörűségesebb, mint a másik. Antik, virágfüzérekkel súlyosan díszített teáskanna is volt, legnagyobb szomorúságomra szigorúan off limits üzemmódban, a szekrény tetején, gyerekkezektől eltiltva létezett, sóvárgásom állandó tárgyát képezve.
Így vendégeskedtünk egymásnál fél délutánokat, majd miután végeztünk, szépen visszapakoltunk mindent (emlékszem, mennyire szerettem a tortavágó kanalat bepászítani az evőeszközös doboz selyem bélésébe, eljövendő idők habostortáiról ábrándozva) és egy időre visszazártuk a Kékszekrényt.
Aztán általában elmentünk divatlapokat nézegetni és 'magamraöltöttem'-et játszani, de ez már egy másik poszt tartalma lesz.

Epilógus: öröm, hogy az evőeszközt kivéve szinte minden megvan a mai napig: a régi porcelánok, a vékony poharak, a hiányos kávéskészlet, sőt az antik, virágfüzérekkel súlyosan díszített teáskanna is.


1 comment:

  1. :D ez olyan aranyos volt :D

    Nekünk "Aranybárány Fogadó" volt a hátsó udvarban, kevésbé elegáns evőeszközökkel, viszont minden "kaját" magunk készítettünk :D

    ReplyDelete

Az elszaporodó spambot kommentek miatt muszáj előszűrnöm a hozzászólásokat. Igyekszem mindenkit hamar beengedni!