Komment

" Olyanok a fotóid, mintha egy párhuzamos világban élnél, ami majdnem ugyanolyan, mint a mienk, de minden egy kicsit szebb"

Saturday, October 8, 2011

Újra Norvégia

1. nap
Utazás előtt azzal a rémes gondolattal aludtam el, hogy jézusmárja nehogy elaludjak és akkor ébredjek, amikor már felszállt a gépem... de szerencsére azonnal az első kakasszóra (szó szerint, mert harsány kukorékolás az ébresztő csengőhangom) felpattantam és idejekorán kint voltam a reptéren. Skandinávián belül az állampolgároknak igen egyszerű a repülés, mivel nincs szükség útlevélre - a Schengen korában ez semmiség, de ez a megállapodás már a hatvanas években megszületett. Ezekkel az újdonsült telefonokkal még gyorsabb és fájdalommentesebb a reptéri mizéria - a jegyet SMS-ben küldik, az SMS-ben egy link, melyre kattintva megjelenik a beszállókártya egy QR-kód formájában. Ezt a kódot csipogják le a beszállásnál. Stockholm-Trondheim kb. egy órás út és ennek az órának a felét halk átkozódással és önmarcangolással töltöttem, ugyanis gyönyörű reggeli fények mellett repültünk el Jotunheimen felett (ebben a nemzeti parkban vannak a legdurvább hegyek) és a G11 a hátizsákom mélyén lapult a fejem fölött, két spicces, jóltáplált norvég üzletemberen túl. Azzal vigasztaltam magam, hogy nemsokára emberközelből is láthatom mindezt. Trondheimben már várt a leendő útitársam, egy göteborgi fotós, aki eddig Észak-Norvégiában dolgozott és hazafelé tartva invitált, hogy tartsak vele az út egy részén. A kocsi, egy Kangoo, dugig tele volt a holmijával, ha egy gombostűvel több cuccot viszek, már nem fért volna el. A kocsi tetején egy gyönyörű antik finn tavi kajak utazott, sajnos nem nyílt lehetőség a kipróbálására.
The Ride

Az első vízesést 12:43-kor láttam meg az amúgy meglehetősen eseménytelen E6 autópálya mentén. Ebédelni egy rejtélyes, semmitmondó 'nevezetesség' táblánál álltunk meg, és míg a szendvicsemet majszoltam, elsétáltam az ösvényen, amelyet komor figyelmeztető táblák szegélyeztek: 'Vigyázat!' 'Veszély!' 'Továbbmenni kizárólag saját felelősségre!' Nagyon kíváncsiak voltunk, J. pézsmatulokra tippelt, én titokban fogvatartott földönkívüli kolóniára. Rövid, de szuszogós leereszkedés után bizarr látvány tárult elém. Évmilliók jege alatt gömbölyű-simára csiszolt sziklák között ölnyi mély, szűk szakadék, alján forrva őrjöngött a Driva folyó! 
Magalaupet
Tombolt a víz, ahogy a megszokott medréből ebbe a szűk katlanba kényszerült. Szédülten pislogtam le a mélybe, s a legfőbb célkitűzés nem a fotózás, hanem a zuhanás elkerülése volt. J. találóan húsdarálónak nevezte a helyet. Nem mindennapi, sőt fenséges élmény volt letelepedni az egyik napmeleg sziklára és a najtékzó örvényt nézve elfogyasztani az ebédet. A szünet után az útmenti hídról is fotóztam párat, a folyó nyugodtabbik ágát megcélozva. Persze mire belőttem az állványt, eleredt az eső, de J. hősiesen tartotta a gép felé a kabátomat, úgyhogy megszülethettek az első elmosottvizes fotók, hurrá.


 
The Flow
Ezután már tűkön ültem, hiszen gyorsan közeledtünk Otta városhoz, ahol tavalyelőtt oly szép kis erőművet találtunk, és ahol a meseszép Rondane NP kapuja is nyílik. Az erőmű köszöni szépen, jól van, és az alatta lévő lerobbant malomnál is tiszteletünket tettük. Lényegesen több víz volt a folyóban, mint múltkoriban, ezért a képek is picit másmilyenek lettek. 
Selsverket
Selsverket
Selsverket
Ekkor már alkonyodott és a csípős őszi levegőbe fanyar füst illata vegyült. A kéklő hegyek tövében didergő nyírek reszketve hullatták a leveleiket, csak úgy viharzott körülöttem a sok apró sárga falevél. A hulló levelek és a rohanó kispatak közepette minden önuralmamra szükség volt, hogy ne gyújtsak rá egy Máté Péter-nótára, de sikerült ellenállnom a csábításnak. Inkább a szél énekét és a víz susogását hallgattam.
 
The Road
Egy gyors kört tettünk Rondane NP bejáratánál is, de bemenni az alkony miatt nem volt érdemes - nem is volt tervben. Inkább elindultunk szállást keresni. Sajnos a múltkori szállásunk, a Dovreskogen Camping, zárva volt - úgy festett, hogy az oda vezető hidat zárták le valamiért. Nemsokára megháltunk egy másik kempingben: vacsora, főzés, beszélgetés, internet fájó hiánya - ebből állt az este.
2. nap
Másnap reggel korán, már hat után rögtön indultunk és igen szép volt az ezer méteres fennsíkon a napfelkelte. Kicsit fájlaltam, hogy az enyhe időjárás miatt nem volt egy kis éjszakai fagy, amely nagyon jól mutat a zuzmós tundrán - de újból beigazolódott a mondás, mely szerint vigyázz, mit kívánsz. Hamarosan bőségesen kijutott a részem hidegből, fagyból egyaránt. Rövidesen letértünk az E6-ról és a vadregényes 51-es út felé vettük az irányt. Ez az út egy végig 1000+ méteres, kietlen fennsíkon vezet és már az első megállásnál olyan jeges szél fogadott, hogy ész nélkül iszoktam vissza a kocsiba és az addig 10-12 fokos enyhe időjáráshoz igazított öltözetemből sürgősen átvedlettem sarkköri felfedezővé.
 
Stormy Lake
Sapka, sál, ujjatlan kesztyű, poár pulcsi, jégeralsó, kapucni - mindent magamra húztam, amit csak találtam. Szerencsére az immár negyedik évét taposó (taposó, hehe) Ecco bakancsom még mindig tökéletesen melegen és szárazon tartja a lábaimat.
Az út menti panoráma a cudar hideg ellenére kiszállásra késztetett. Az alattunk terjeszkedő tavat úgy korbácsolta a vihar erejű szél, hogy száz méter hosszú, emeletnyi magasságú, vízszintes forgószelet emelt ki a tó felszínéből. Nehezen álltam meg a lábamon és valósággal ráfeküdtem a szélre, hogy el tudjam készíteni a felvételt. A táj hatalmas arányait semmilyen fotóval nem lehet visszaadni - nem csak a jeges szél szorította belém a szuszt, hanem a fenséges látvány is.
 
The Storm
Gjendesheim
A tavon bolondul tomboló szelet alig hagytuk magunk mögött, amikor látjuk ám, hogy az előttünk tornyosuló hegységben bizony nagyonis hógyanús felhők gomolyognak és gyanúsan fehér az előttünk elterülő táj is. A hegyek többnyire 2000 méter körül voltak, a mi hágónk, a Valdresflya legmagasabb pontja 1398 méter. A tundraszerű mezőn mintha óriások, trollok szórtak volna el milliónyi hatalmas kőtömböt - ezek a szemünk láttára változtak mohazöldből fehérre, ahogy elkerülhetetlenül belegurultunk a legextrémebb időjárásba, amelyben valaha részem volt. A Kangoot, a kajakkal a tetején, úgy dobálta a szél, hogy komoly izomerőbe került ellentartani neki, és mindketten hálaimát rebegtünk az előrelátóan felszerelt téligumiért. A szél erejét jól ábrázolja, hogy amikor a teljesen nyílt úton szembejött egy kamion, inkább teljesen megálltunk, nehogy egy széllökés nekicsapjon. (Egyébként végig szinte egyedül voltunk az úton.) A hágó tetején, amikor legjobban tombolt az idő, megálltunk egy parkolóban. (Egyébként mindketten roppant élveztük az extrémkedést: 'végre', hajtogattuk egymásnak vigyorogva, elvégre ezért jöttünk, ezért szeretjük Északot. Természet anya megmutatja, mit tud, mi pedig - maximális tisztelet mellett - kívül-belül borzongva élvezzük az előadást. Aranyos epizód a parkolóban: amikor megálltunk, rajtunk kívül egy Audi kombi rostokolt járó motorral. Benne három jólöltözött hatvanas, a negyedik utas pedig, egy szintén hatvanas hölgy, kölyökkutyaként szaladgált a havas sziklák között, méretes DSLR-t lóbálva és látszott rajta, mennyire élvezi. Azonnal rokon lélekként könyveltem el és remélem, harmic év múlva is én leszek az az utas :) Kiszállva valósággal elállt a lélegzetem, olyan elemi erővel hasított belém a szél. Félelmetes volt, ahogy szinte felemelt, miközben éles kis jégszilánkok - nem hó, hanem jégvihar volt - hasogatták az arcomat és az ujjaimat. A bőgő szél megállíthatatlanul kergette az égen a felhőket, és a ki-kiderengő Nap erőtlen fényében sikerült lőnöm pár gyors képet, szigorúan dokumentálási célból - kratívkodásról szó sem lehetett.
 
Ice Storm at Valdresflya
Ice Storm at Valdresflya
Ice Storm at Valdresflya
Ice Storm at Valdresflya

Az ember azt hitte, sosem ér véget az örök tél országa. De alighogy elhagytuk a hágót, szinte vonalzóval lehetett mérni, hol ér véget a tél és kezdődik ismét a békés ősz. Ismét napos őszi vidéken találtuk magunkat, bár a szél továbbra is hideg volt, de érezhetően enyhébb. Nem lehetett itt sem 5-6 foknál melegebb, de szinte balzsamosnak éreztük.
Szinte hihetetlen, hogy a fenti képek és az alábbi sorozat között mindössze nyolc perc - és egy évszak! -van. Utólag megállapítottuk, hogy valószínűleg az első igazán téli nap tanúi lehettünk a hágón. A Bygdin tavon különös látvány fogadott: a nyaranta a tavon közlekedő M/B Bitihorn a parton pihent. Kétségkívül feldobta a tájat, ahogy kipiroslott a sziklák között a hegyoldal előtt.
 
Bygdin
Lake Bygdin
M/B Bitihorn at Lake Bygdin
M/D Bitihorn at Lake Bygdin
Lake Bygdin Landscape
Később, immár némileg szelídebb táj mentén, újabb 'nevezetesség' tábla, alatta szerény felirat: sziklarajzok. Az ösvény végén minden hivalkodástól mentes fapalló jelezte a hatezer évvel ezelőtt a gránitba vésett rénszarvasrajzok pontos helyét.
 
Rock Carvings at Møllerstufossen
Érdekes, hogy múltkori Umeå-beli látogatásom alkalmából is láttam ugyanebben a korban készült sziklarajzokat. Azok a rajzok nem rénszarvast, hanem jávort ábrázolnak, de a hasonlóság oly erős, mindha ugyanaz az őskori művész véste volna őket az örökkévalóságnak. A testbe vájt vonalak jelentőségét nem ismerni pontosan, de a kör vélhetőleg a szívet jelképezi, míg a szívből a szájig vezető egyenes vonal az életvonalat ábrázolja. Érdekes, hogy mindkét helyen van befejezetlen rajz is. Vajon miért? Sokat lehet ezen töprengeni, meg a két rajz közötti kísérteties hasonlóságon is - a két helyszín között mintegy 600km van. A sziklarajzok tövében üldögélve a rohanó folyót nézve ebédeltem - egy narancsom is volt -, azon gondolkozva, hogy milyen tökéletes, a természetbe simuló helyet választott rénszarvasainak az őskori művész, és hogy a svédországi helyszín mennyire hasonlított erre a helyre.
Møllerstufossen
Ez a hely jelentette az igazán vad vidék végét is. Hamarosan Lillehammerben találtuk magunkat, ahol legnagyobb bosszúságomra és Norvégiára hallatlan módon - szárazság volt! A főfő fotós látványosság, a hegyoldal mentén mintegy 4-5 történelmi ipari helyszínen lezuhogó folyócska medrében alig csordogált a víz, a vízesések, régi ipari zsilipek helyén vékony szalagban hullott alig néhány csepp.
Lillehammer
Mindketten igen elszontyolodtunk és átkoztuk magunkat, amiért túl korán elhagytuk a szép, vad tájakat. Addig-addig böngésztük a térképet, amíg rá nem leltünk egy ígéretesnek tűnő hágóra. Ezerszáz méter, sehol egy település, indulás, azonnal! Boldogan magunk mögött hagytuk a kimondhatatlanul giccses, turistacsalogató és norvég mércével is groteszkül túlárazott Lillehammert és máris ismét a hegyekben voltunk. Egy idő után kinyílt a táj és elénk tárult a megunhatatlan tundra. Valószínűtlenül sok tundrazuzmó festette zöldre körülöttünk a sokszáz négyzetkilométerre terjeszkedő tájat.
 
Moonscape
Moondusk
- Te - szól J. - az ott nem Rondane? Elhűlve néztem előbb őt (megőrült ez? hol vagyunk már Rondanétől?), majd a kétségkívül ismerős hegyvonulatot, majd a térképet (jó, nincs is nagyon messze, simán látótávolságban lehet) - és valóban, a távolban kéklett Rondane híres, tíz darab 2000+ méteres csúcsa. Kicsit úgy éreztem magam, mint Tutajos a Téli Berekben, amikor visszamehet Matulához szilveszterezni. A jó időre elveszettnek hitt, fájón hiányzó, imádott Rondane, ismét a közelben! Persze végigfotóztam a vonulatot, a panorámát sikerült elrontani (a felső csíkot ábrázoló sorozat nem lett jó, ezért olyan szűk felül), egy teleobjektíves fotón viszont látszik a hegység és a minket körülvevő fantasztikus táj is.
 
Rondane
A véletlenül felfedezett hágónak nincs neve, nincsenek helységek, nincs turistaút tábla - az volt a benyomásunk, hogy egy nemhivatalos titokra bukkantunk rá, amelyet Norvégia, talán a hely érintetlenségét megőrizendő, nem ver nagy dobra, pedig egyébként igencsak tudják reklámozni a természeti értékeiket. Mivel immár végérvényesen lejöttünk a hegyből, úgy döntöttünk, hogy másnak egyenesen Lilleströmbe megyünk, ahol én vonatra szállok és max az út mentén fotózunk. Este nagy nehezen találtunk egy drága és rossz szállást, de legalább meleg volt, fedél volt, zuhany volt - altatóra nem volt szükség.
3. nap A reggeli fényben készült néhány fotó a folyó menti tükröződésekről, de az utolsó 150 kilométer egyébként csak arra volt jó, hogy elvégezzem a végeszámolást az anyagiakat illetően és összegezzem az emlékeket. A Lillehammer és Oslo közötti autópálya mindigis egy szomorú útszakasz, amikor az ember már búcsúzik az országtól.
 
Reflection
Lilleströmben vonatra szálltam és Stockholmig meg sem álltam - útközben volt idő megírni ezt a bejegyzést (noteszbe, mert számítógépet nem vittem, az a gombostű, tudjátok, komolyan nem fért volna el a kocsiban) és századszorra is végigpörgetni a fotókat a fényképezőgépek LCD-jén, tervezni az utómunkát, ilyesmi...
Epilógus Azért a nem G11-el készült képek EXIFjét néztétek? Utazás előtti napon vettem :)



Thursday, September 8, 2011

Nyárvégi hírcsokor

Végre döglődni látszik a nyár. Az utóbbi hetekben elviselhetetlen, rothasztó időjárás volt: nedves, párás meleg, szélcsend - nem volt 20-24 foknál több, mégis kétszer ennyinek érződött a páratartalom miatt. A lakásban muslincák keringtek körbe minden elöl hagyott gyümölcsöt és hiába volt egész éjszaka nyitva minden ablak, semmit nem enyhült a fülledtség. Sokat esett, de nem frissült fel a levegő, csak párásabb lett minden. Fotózni se volt kedvem, semmihez se volt kedvem. Szó szerint számoltam a napokat az ősz elérkeztéig. Aztán most fordulni látszik az időjárás. Kitisztult a levegő, a reggelek csípősen hűvösek, a nappali 17-18 fok is üde, friss, alig várom, hogy kimehessek a szabad levegőre. A minap elvittem sétálni az új mobilomat is, hogy kipróbáljam a kameráját. Általában lenézem a mobilkamerákat, de be kell látnom, hogy a Galaxy S jól teljesít, ha spontán kép kell és épp nincs kéznél más. Persze a legkellemesebb sétámon nem volt velem a G11, mert reggel egy könnyelmű 'Eh, mit cipeljem, úgyse fotozók soha semmit napközben' felkiáltással kiebrudaltam a retikülből. Aztán persze az irodaépület mellett rátaláltam erre a menő kis tavacskára, átlátszó, vízzel, a partján fűzfa, az alján kavicsok, talán valami aranyhal is úszkált. És rengeteg tükröződés! Jobb híján a mobillal kattintgattam, ez a mai, illetve tegnapi termés. [gallery] De nem az első koraőszi napok elérkezte az egyetlen jó hír. Sok gyötrődés, számolás, töprengés, tervezés után végre eldőlt: októberben ismét megyek Norvégiába! 

Weekend Getaway
Cathedral in snow

Csak három napra megyek, illetve kettő s félre, igazi villámlátogatás lesz, de ez nem zavar meg a kis rózsaszín felhőkön való ugrálásban. Egy fotós ismerősöm, aki eddig Észak-Norvégiában dolgozott, hazafelé tart és megkérdezett, nincs-e kedvem vele tartani a hazaútra. Mivel jóval az északi sarkkör fölül indul, először nemet mondtam, de aztán kitaláltuk, hogy Trondheimben csatlakozom hozzá és egészen Oslóig együtt jövünk. Ez egy olyan 450 kilométer, de ezt a távot két és fél nap alatt tervezzük megtenni, hogy bőven legyen idő közben megállni, kitérőket tenni, fotózgatni. Az a legjobb az egészben, hogy a tavalyelőtt látott legszebb helyeken keresztül haladunk majd: útbaejtjük Ottát, a Rondane és Dovre nemzeti parkokat, no és Trondheim környéke sem csúnya. Trondheimbe még tervezek menni télen, gyönyörű lehet a havas-zúzmarás régi főváros. (Eirikur Ing fotója)
Október másodikán hajnalban repülőre pattanok hát és reggelizni már Trondheimban leszek és irány Otta. Október ötödikén délután pedig Osloból fogok hazavonatozni Stockholmba. A repülő és a vonat szinte ingyen volt, el se hiszem, mekkora szerencsém volt a foglalásommal. A két éjszakás szállás sem fog romba dönteni és 4-600 kilométerre a benzin is megfizethető, még Norvégiában is. Ilyen szempontból örülök, hogy rövid lesz az út, mert ennyire váratlanul egy egyhetes utazás már nem fért volna bele a költségvetésbe.
A jövő hétvégét pedig Umeåban töltöm. Úgymond elébemegyek az ősznek. Umeå egy északi városka, kb. az ország kétharmadánál fekszik a keleti parton. (Stockholm az alsó harmadolóvonalat metszi, szóval igazából déli városnak számít, legalábbis svéd mércével mérve. De Umeå még bőven nem Lappföld.) Remélhetőleg akkor ott már lesz egy kis sárga levél, hajnali köd, ilyesmi. Persze izzítom a szűrőket meg a nagylátót meg a bokehes nyolcvanötöst meg a mindenes G11-et.
 
Panorama of Umeå by night
 (Brynolf fotója) 
Ja és beújítottam egy Gorillapodot, szeretném már használni, mert eddig még nem volt rá alkalmam.



Monday, August 15, 2011

Kirándulás - Mariefred, Gripsholm

Szombaton végre sor került egy kirándulásra, amelyre már vagy két éve vágyakoztam. Általában a Google térképen és a flickr-en szoktam nézelődni érdekes kirándulóhelyek után, és nem sokkal Stockholmba érkezésem után felfedeztem ezt a képet:
Gripsholms Slott
A képen Gripsholm kastélya látható, amely az egyik legjelentősebb épület az országban. Mostani formáját Gustav Vasa államalapítótól kapta a 16. században. Vasa a legnagyobb svéd király, de azzal, hogy behozta az országba a reformációt, a svéd történelem legnagyobb kultúrkatasztrófáját követte el. Az egész országban temérdek kolostort, templomot és egyéb értékes épületet romboltatott le, többek között az eredeti Gripsholm kastélyt. (A középkori illuminált bibliák lapjait előszeretettel használta fojtásnak mindenféle ágyúkban. No de lapozzunk!) Később a kastély egy egész sor királyi kegyvesztettnek szolgált száműzetési helyként és börtönként. Pár év letöltendőt én is elfogadnék itt! Magától a fotótól nem voltam elragadtatva, de azonnal tudtam, hogy ez a kastély nekem KELL, már persze képen :) Tavaszi fotó a kastélyról és a környékről:
Gripsholm
 

Hamarosan felfedeztem, hogy a Stockholmtól nyugatra 65 kilométerre fekvő nevezetességhez antik gőzhajó is közlekedik. A múlt héten M. kolléganőmmel és fotós barátosnémmal elhatároztuk, hogy eltöfögünk ide. Délelőtt 10-kor indult a gőzös, egy szép kis, bő 100 éves hajó, amely arról nevezetes, hogy a világon leghosszabb idő óta fut az eredeti útvonalán - már eredetileg is a Stockholm-Mariefred szakaszra építették. Az összes eredeti berendezés megmaradt és tip-top állapotban van. A gőzgép meglepően halk és a hajó kis mérete révén emberi léptékű volt az út, vízközelben ringatóztunk, hallottuk a vizet, éreztük az illatát - nem úgy, mint a szigetszerű hatalmas óceánjáró kompokon, ahol azt sem érzed, hogy hajón vagy. Igazán idilli dolog volt.
Rögtön indulás után persze jólnevelt svédek módjára sorakoztunk a kávéspult előtt, ami később jó ötletnek bizonyult, ugyanis a vonuló felhők és a hatalmas víztömeg között, a menetszéllel együtt, bizony hűvösre fordult a levegő és jólesett szorongatni a forró papírpoharat. Szombatra 20-21 fokot mondtak és annyi is volt, a bodros felhőkön átszűrődő napfénnyel együtt a lehető legtökéletesebb kiránduló- és fotós idő volt. Három és fél órás út után érkeztünk meg a festői Mariefred városkába, amelyet leginkább talán Szentendréhez lehetne hasonlítani. A kikötőből rögtön pazar kilátás nyúlik a várra, de a fotózást nehezítette a déli napsütés, a kikötőből pedig már egyenesen ellenfényben volt az épület. Nem esett könnyű fotózás, de megpróbáltam kihozni a lehető legtöbbet a fényekből. Többnyire a G11-et használtam, de jól jött a 10-20 Sigma is, amikor a leglátványosabb anzikszot, a kastély felől elénk táruló Mariefred látképét fotóztam. A városka fürdött a napfényben és az ezernyi tavirózsa szép struktúrát adott a víztükörnek. A felhők pedig végig mintha rendelésre parádéztak volna az égen, hurrá!
Réka: Mariefred 1
Réka: Becsillant!

A kastélyt körbejárva leheveredtünk a fűbe és csak nagyon nehezen indultunk tovább, annyira nyugalmas és kellemes volt a délután. A séta a belső udvarra vezetett, ahol két nagyon menő, vicsorgó vaddisznókan formájába öntött díszágyút találtunk, meg valami pici kis lakópalotát, ahol a jelek szerint lakik valaki! A Kan és Koca névre keresztelt ágyúkat a 16. század végén zsákmányolták az oroszoktól. Az épületben érdekes volt, hogy az alapjánál mindenüttt látható volt a szikla, amelyre épült. A kastélyról találtam egy filmet, kiegészítésként a fotókhoz. Nem egy Francis Ford Coppola alkotás, de elég jól bemutatja az épületet. Mindig elfelejtem, hogy a G11-el filmezni is lehet, pedig én is készíthettem volna valami menő kis mozgóképet a helyről.
A kastélykert hihetetlenül szép volt, és volt valami a fényekben, ami az őszre emlékeztetett és elképzeltem, milyen szép lehet itt ősszel a sárga falevelekben bokáig gázolva, vagy télen, amikor mindent beborít a zúzmara... Ide még visszatérek, az bizonyos. A gőzhajó sajnos csak szeptemberig közlekedik, de jár a vonat is és egy téli reggelen talán még egy rózsaszín, havas-deres napfelkeltét is ki lehet fogni... Nagyon beleszerettem ebbe a kis helybe és bizonyára visszatérő vendége leszek a városnak és a kastélykertnek.
A szintén 3.5 órás visszaút szintén ideálisan telt az immár lágy délutáni napfényben. Oda- és visszaúton egyaránt gyönyörű kis szigetecskék szegélyezték az utunkat, és rengeteg szebbnél-szebb nyaralót láttunk. Szinte mindegyik előtt kint van a zászlórúd, rajta a svéd zászlóval itteni szokás szerint. A szigetvilági nyaralók igen drágák és igen népszerűek, de akinek nem telik nyaralóra, az is, amikor csak lehet, kihajókázik valamelyik szigetre fürdeni és napozni a napsütötte sziklákon. 

Réka: Szigetvilági idill

Végül pedig hadd mutassak néhány álomszép képet arról, milyen lesz ez a hely télen. Hát nem varázslatos?  

Schweden-03
Sweet Mariefred





Monday, August 8, 2011

Születésnap

unboxing03Még nincs, de nővérem volt olyan előrelátó és idejében feladta az ajándékomat, hogy biztosan ideérjen. Ennek az előrelátásnak köszönhetően bő két héttel korábban vehettem kézhez a csomagot. Szerintetek vártam vele?
Unboxing közben virulva. Mi volt a dobozban? Az áhított, nőcis, dizájnos, Európában szinte fellelhetetlen stílusú fotós táska.

Wooo-Hoooooooo!!!!!



Tuesday, August 2, 2011

A város felett

Amikor Májusban Pesten jártam és egy romos bérház gangjáról váratlanul ráláttam a városra, nos az az élmény sokáig fog élni bennem. Milyen lehet tehát az, amikor az ember a munkája révén naphosszat a legmagasabb háztetőket járja és ráadásul még fotózni is szeret? Az eredményt újból Zoli barátom szolgáltatja, aki a fortepan projekttel párhuzamosan publikálja a város felett készült fotóit. A színvilág egységes és meghökkentő, egyrészt régi képeslapokra hajaz, másrészt rögtön nagyanyám régi szovjet sztereoszkópja jutott eszembe, amelyhez szentpétervári diák voltak, illetve vannak. Rengeteget néztem azokat a képpárokat, és az ő kicsit fakult, de még mindig hihetetlenül élénk és meleg színviláguk jut eszembe ezekről a képekről is.



Zoli így fejezte be levelét: 'ja, és néhányan nem tudják beazonosítani a helyszíneket, de sőt az országot sem - szerinted hagyjam meg őket ebben a kétségben? :)'
Szerintetek? Mondjuk engem is meghökkentett a sok szokatlan nézőpont, de azért szerintem egy kis nézelődés után a legtöbb helyszín felismerhető.



Monday, July 18, 2011

Nosztalgia

Mélyre ástam az emlékezés bugyraiban és előkotortam néhány olyan fotót, amely anno nem futott be ezért vagy azért, de szerintem van bennük lehetőség. Az időszak 2005-2008, tehát onnantól, hogy első digitális gépemet megkaptam (Canon Powershot S60) az első tükrös gépig (350D kitobival), teleobjektívig, kb egészen addig, amíg ösztönszerűen, a beállítások és paraméterek miértjét nem ismerve fotóztam. Van itt mindenféle: erdélyi körútról származó emlék, margitszigeti ebédszünetben lőtt pillanat és néhány ritkaság is: egyik képen épp a Parlament kupolájának legtetejéről fotózom a Dunát, szokatlan perspektívából. 



Wednesday, July 13, 2011

Penge verdák!!!

Tavalyi gotlandi kirándulásom óta, amikor véletlenül belefutottam egy 'cruising' felvonulásba, menthetetlenül szerelmes vagyok a böhöm amerikai autókba. Mindig is jobban szerettem a nagy amcsi batárokat - még a csőrös kamionjaik is mennyivel menőbbek, mint az itteni tömpék! -, de a régi amcsi batárok mindennél jobban tetszenek. Mennyi anyag ment már azokba a csatahajókba! Némelyik olyan csúnya, hogy már szép, de a legtöbbje igazi klasszikus dizájnnal dicsekedhet és lerí róluk, hogy mennyi szeretettel készültek. (Rögtön lennebb a gotlandi fotók tavalyról.)



Svédországban sok évtizedes kultúrája van az americana-autók iránti rajongásnak. Ún. 'raggare' azaz rockabilly szubkultúrába tartozók tatarozzák odaadással a nagy szárnyas kocsikat, hogy aztán nyáron gyökkettővel krúzingoljanak különböző találkozókon. Recsegős hangszorókból megy a rockabilly zene (a németeknek újabban egy rockabilly coverbandjük is van, akik jelenkori slágereket dolgoznak fel), illatozik a pomáda, pinup stílusban, tetoválásokkal borítva illegnek a barátnők. Hangulatos egy banda, annyi szent. Persze sima hobbisták is vannak, akik a körítés nélkül hódolnak a régi amerikai autók szenvedélyének. (Persze európai és egyéb veteránautós egyesületek, találkozók is vannak, de azok valahogy nem annyira grandiózusak, mint ezek.)
Stockholmban hetente van ilyen összeröffenés és tegnap egy kollégámmal kilátogattunk bámészkodni. Persze fotók is születtek, természetszerűen jobbára részletképek, mert a kusza környezetben nem igazán lehet egész kocsikat fotózni. De mindegyikhez odaírtam a pontos típust és az évjáratot, szóval ha valaki kíváncsi, utánanézhet a teljes autónak. A svéd gépjármű-nyilvántartó weboldalán rendszám alapján kereshető a típus és az egyéb adatok, mindenki számára hozzáférhetően. Nem volt egyéb dolgom, mint mindegyik célbavett kocsinak lefotózni a rendszámát és itthon szépen feljegyezni, hogy milyen csodákat is láttam. Tessék tessék, frissen ropogósan.



Kedvencem az 1949-es Chevrolet Styleline volt, egy viszonylag kicsi, gömbölyded autó nőies formákkal, amely történetesen tökéletesen illett színben az aznapi körömlakkomhoz. Szerelem első látásra! Bizonyára női tulajdonosa lehetett, mert a műszerfalon a sötét türkizhez tökéletesen passzoló ciklámen selyemvirág díszelgett. Kéne! A tulajok egyébként nem feszengtek a szépen kiállított autóik mellett, hanem jobbára ültek és söröztek vagy maguk is bámészkodtak.
A legeslegérdekesebb kocsi kétségkívül egy Zimmer márkájú alkotás volt. – Figyi már – mondtam a kollégának -, ez nem pont olyan, mint egy átépített új Mustang? Mint kiderült, nem Mustangot láttam a nyolcméteres sárhányó mögött, hanem Lincolnt, de a modern autóban igazam volt, ugyanis a Zimmer a jelenben épít ún. neoklasszikus autókat. Érdekes olvasnivaló volt a weboldaluk, tetszik a koncepció és a végeredmény is, bár persze egy valódi veteránautónak egészen más a kisugárzása.

A Zimmer




Sétahajó Stockholm vizein

Már-már klasszikussá vált ez a hajókázás a városban, vasárnap immár harmadszor mentem végig Stockholm egyik legkellemesebb városnéző körútján, ahol lényegében az egész várost körbepöfögi az öreg bárka. Hozzáfűznivalóm nemigen van, aki erre jár, fizessen be egy körre, nem fogja megbánni.

View Under Stockholms Broar in a larger map



Monday, July 11, 2011

Pénteki kiruccanás, legeléssel

tunderekA nyári nappalok olyan hosszúak, hogy munka után nyugodtan el lehet menni akár egy nagyobb lélegzetvételű kirándulásra is. Este 11-kor még bőven világos van.
A csütörtöki napom a poklok pokla volt még így, kipihenten visszatekintve is. Egy clusterfuck ügyet igyekeztem menteni, ami kb annyira volt könnyen kezelhető, mint a süllyedő Titanicot visszafordítani Southampton felé. Este 10-ig virrasztottam bent az irodában, közel éjfél volt, mire hazaértem. Pár óra alvás után reggel 7-re volt jelenésem a fogorvosnál, kialvatlanul, hullafáradtan, zaklatott idegállapotban mentem oda (ráadásul megfázva, köhögősen, taknyosan, rossz közérzettel ébredtem), ami nyilván roppant hasznos dolog akkor, amikor az emberen egy komplikált és fájdalmas beavatkozást készülnek végrehajtani. A rendelőbe menet egy emeletet kellett lépcsőzni, a lépcsőn elbőgtem magam, hogy nincs erőm felmászni és haza akarok menni aludni. A fogorvos közölte, hogy jobban tennénk, ha áttennénk az időpontot, de nem akartam hónapokat várni egy újabb időre, így is naponta 1500mg fájdalomcsillapítón pörögtem már hetek óta. Valahogy két lórúgásnyi lidokain befecskendezése után, amikor már a fülcimpámat se éreztem, betömte a fogamat - úgy fest, hogy nem lesz szükség gyökérkezelésre, amiért a fogam és a pénztárcám egyaránt hálájukat fejezték ki.
A fogorvostól már kicsit vidorabban jöttem ki, amihez a szerencsésen megtakarított 4-5 ezer koronának is lényeges köze volt. A munkát megfeszített tempóban folytattam, és munkavégzés előtt negyedórával sikerült végre elküldeni az ügyfélnek a megerősítést, miszerint helyrepofoztam a cége usque 600 előfizetését, amit még szerdán vágott tönkre egy drága gyakornokunk (mentségére, nem igazán tudta volna kivédeni a dolgot, de akkor is.) Az üf nem győzött lelkendezni és a főnökömnek külön elmesélte, mennyire menő vagyok, szóval a nap meredeken ívelt felfelé a gyalázatosból az egészen elfogadhatóvá. Ráadásul munka utánra M.-el beütemeztünk egy botanikus kertet, fotózással és kávézással (a svédek és a kávéjuk, már én is teljesen rászoktam). Egészen vidáman voltam tehát négykor, amikor letettük a melót és nekivágtunk a városnak. A buszon megegyeztünk, hogy semmiféle üvegházba nem megyünk be, ugyanis az autóbuszon már megkaptuk az éves izzadás- és hőgutaadagunkat. Volt vagy 28 fok árnyékban és egy 90% páratartalom, ehhez hozzájött az üzemen kívüli klímaberendezés és a kalkuttai állapotokat megszégyenítő tömeg. Amikor kiléptünk a 28 fokos párás hőségbe, egészen megborzongtunk a hűvösségtől.
A botanikus kertbe érve első dolgunk volt lerogyni egy kávéval. Egy régi télikertben ültünk le, amelyet a tulajdonos étteremmé alakított. Ezen az álmos nyári délutánon egy lélek nem volt sem a kertben, sem a kávézóban, csak mi élveztük a fényben fürdő, festőien kopottas miliőt és a csodával határos hűvös fuvallatot, amely átjárta a szellős épületet (nagymamám, Isten nyugosztalja, kijelentette volna, hogy cúg van :)) ).
A régi télikert tulajdonképpen csak négy falból, padlóból és tetőből áll, a falakat belülről betonnal erősítették meg és az egészet fehérre festették. Az egyik fal szinte teljesen a padlótól-plafonig érő, íves francia ablakokból áll. A padló sűrű ráccsal fedett sóder, rajta fából járópallók. A nagy terem egyik végében leválasztott a bár-pénztár-bejárati rész, egyébként egy nagy nyitott tér az egész, használt, kopottas, nagyon egyszerű bútorokkal, amolyan 'shabby chic' stílusban berendezve. Rengeteg apró részlet árulkodik a szeretetteljes gondoskodásról, amit a női tulajdonos befektetett a helybe, és a kávé után körbefotóztam a helyiséget. Milyen jó lehet itt ősszel is ücsörögni a pazarlóan beömlő napfényben, meleg kávét szorongatva, utána elkölteni egy vacsorát a kékülő alkonyatban a pislákoló mécsesek fénye mellett. Mindenképpen visszatérek még ide.
Alig akarózott továbmennünk a földöntúlian nyugodt hangulatú, hűvös helyről, de olyan 7 körül már zártak és még fel akartuk fedezni a kertet is. A levegő kellemesen enyhült és már nem volt gyilkos meleg. Megnéztük a japánkertet, majd valami úton-módon egy gyümölcsösben találtuk magunkat. Oktatókert - állt a táblán a bejáratnál. - Odanézz, ribizli! - Ott meg málna! Kikerekedett szemekkel néztük a piros bogyóktól roskadozó ribizli- és málnabokrokat, majd hamarosan találtunk sárga málnát, fekete- és Fehér ribizlit is. Mivel nem voltak tiltó táblák, diszkréten lelegeltük az érett málnákat (a diszkrét legelés nálam abból állt, hogy az elragadatástól visítva bújtam be négykézláb a bokor alá, a legnagyobb és legpirosabb szem megpillantása után) és a ribizliből is meg kellett kóstolnunk néhány fürtöt, minőségbiztosítási okokból. Aztán találtunk eperfát is, ami M.-nek teljesen újdonság volt és azonnal kijelentette, hogy ilyen finom gyümölcsöt még nem evett. Az eperlétől fekete kézzel hagytuk el a gyümölcsöst és megállapítottuk, hogy az ígéretesnek tűnő egresbokrok érésekor még okvetlenül visszatérünk repetázni.
Ekkor már lemenőfélben volt a Nap és lesétáltunk a mindig közel lévő vízpartra. Itt készült az a fotó, amelyet vita nélkül az év legjobb - de ha nem is, akkor mindenképpen a legszebb - fotómnak tartok. Egy csokorék lila virágot akartam a vízpartra komponálni, amikor észrevettem a becsillanásokat az LCD-n. Először elhessegettem a gondolatot, mondván, egy kompakttal úgyse fogok szép lens flare-t lőni, ide a 85/1.8 kellene... de aztán mégis lőttem egy tesztképet, hátha... és láss csodát, egészen pofás fényfoltokat rögzített a G11 érzékelője. Itt már lázba jöttem és átállítottam manuálfókuszra a gépet, nehogy a fókuszálás során eltűnjön a becsillanás - valamint f8-ra csűrtem a rekeszt, hogy szépen kirajzolódjanak a lamellák. És lőn - megszületett a tündéres fényfoltos fotóm. A színekhez sem kellett hozzányúlni. Örömtáncot jártam és egész este azon imádkoztam, hogy ne pont ennél a képnél krepáljon be a memóriakártyám. De szerencsére semmiféle irányú krepálásról nem volt szó.
A botanikus kertet későn, 10 után hagytuk el, jóllakva és eltelve gyönyörű látványokkal és fotókkal, no meg fájó torokkal, hiszen végig be nem állt a szánk. Hazafelé még betértünk egy virslishez, ahol hogy-hogy nem, sikerült elütnünk pár órát, így aztán háromnegyed egyre sikerült hazavergődnöm - másnap viszont 24 órából 16-ot átaludtam.
És persze a fotók.



Monday, July 4, 2011

Gripsholm

Nemrég Gripsholmban jártam, ami Svédország talán legjelentősebb kastélya. Sok szép képet láttam már innen és egy nap, munka után, amikor hirtelen lehetőség nyílt rá, hogy autóval eljussak, L.-el bepattantunk a kocsiba és a délutáni csúcsforgalmon átverekedve magunkat, hamarosan Mariefred városkában találtuk magunkat. Ez egy olyan 10-120 km Stockholmtól nyugatra és a hatalmas Mälaren tó partján fekszik (amelynek keleti csücske pont Stockholmban van). Előrelátóan pakoltam állványt is meg a G11-et és a Google Maps segítségével elnavigáltunk a kastélyhoz. Tényleg nagyon szép helyen van, egy kis félsziget csücskén, mintha a 15. századi építész külön figyelembe vette volna a tükröződésb*zi fotósok igényeit. A késő délutáni érkezés hátránya az volt, hogy a legszebb szögből nézve pont a kastély háta mögött van a Nap és a fény, árnyékban van az egész, az égbolt elviselhetetlenül fényes. A HDR elkerülhetetlen volt, aztán szokás szerint elszaladt velem a ló és tessék, itt van a teljes folyamat, a 0EV fotótól kezdve a végső, feltöltött változatig. A négy HDR közül nem is tudom, melyiket szeressem - jó jó a grunge meg minden, de inkább poénból. Valahol az első és a második között lesz az, amit szeretnék. 

gr011
gr021
gr031
gr041
gr051




Thursday, June 30, 2011

Spontán poszt, kommentből - élmény a hétkerben

edaniel kommentjére kezdtem válaszolni a budapesti poszt alatt, aztán rájöttem, hogy inkább posztban írom le. Budapestet nem utolsósorban a gyönyörű épületek miatt szeretem. Anyámnak vettem valami fonalat, illetve magamnak vettem, hogy köthessen belőle nekem sálat. A bolt a hétkerben volt, egy öreg ház legfelső emeletén, egy lakásban. (Nagyon helyes volt amúgy, polgári lakás egyik szobájában szépen berendezett kis bolt, gyönyörű rend, termékminták.) Egy olyan fonalat választottam, ami nem volt lemotringolva, hanem ilyen nagy ipari tekercsen volt. Kb negyedóra volt, amíg a csaj lemotringolta a kért mennyiséget, addig a géppel a kezemben mászkáltm a lépcsőházban. Az ötemeletes gangos háznak három oldala állt, negyedik oldalán nyitott volt és egy jellemző hétkeres foghíjtelekre nyílt, ahol parkoló volt, vagy építkezés, vagy mindkettő egyszerre, már nem is tudom, mi. Amikor kiértem a gangra, szó szerint elszédültem és meg kellett kapaszkodnom a korlátban, annyira váratlanul ért a látvány. Velem szemben nyitott volt a ház, a szemben lévő hosszú oldal hiányzott és helyette elképesztő kilátás nyílt a városra. Láttam a Zsinagóga tornyait, a Gellért-hegyet a Citadellával és a Szabadság-szoborral, közben pedig a háztetők, kémények rengetegét. Hosszú percekig szinte földbe gyökerezett lábbal álltam és csak néztem 'ki a fejemből'. Mint mondtam, bementem a bolt-lakásba és megrendeltem a motringomat, majd felfedezőútra indultam a lépcsőházban. Hamarosan megtaláltam a hátsó cselédlépcsőt, amely sokkal festőibb volt, mint az elülső, art deco stílusú, még-nem-festői-csak-kiábrándító állagig lepusztult és meglhetősen fantáziátlan főlépcsőház. Mindig is vágytam arra, hogy egy valódi, romos, mállott salétromos cselédlépcsőt láthassak (igen, én is látom ezt a mondatot) és a déli tűző napfény ellenére is kattogtam egy kicsit. Hiányoltam a 10-20-ast a szűk térben, de ő aznap szabadnapos volt és Gyömrőn hűsölt a Kata zsebében. A kilátást sem lehetett kihagyni, bár az erős nap szinte lehetetlenné tette az érdemi fotózást. A foghíjtelken álló házmaradványról készítettem egy remélhetőleg festői részletet, a mellette lévő építkezésen dolgozó, épp tízóraiját fogyasztó munkásról viszont már röstelltem csenni egy lesifotót. 




Tuesday, June 28, 2011

Végre - a budapesti poszt!

Ma este jöttem rá, miért nem volt eddig poszt a budapesti útról. Hát mert nem voltak feldolgozva a fotók! Párat még útközben feltoltam facebookra, csak úgy, netcaféban ücsörögve, infranview-ban szerkesztve. De valahogy az itthoni rendes feldolgozás váratott magára, talán mert itt is mászkálok fotózni rendesen, hálistennek. Most végre elkészültem. Két dolog: másról készült fotót nem töltök fel, de kérésre mindenkinek átdobom, ami róla készült, még akkor is, ha itt-ott kék kukák díszelegnek a háttérben. A másik meg, hogy nem fotóztam rengeteget. A G11 és a 85/1.8-al szerelt 450D végig velem voltak, de inkább nézelődtem, ücsörögtem, sétáltam és úgy globálisan élveztem az életet. A város a legszebb arcát mutatta, nem is történt semmi fikázásra érdemes dolog, sőt épp ellenkezőleg, mindenki kedves volt és normális. Nagyon sok mindenkivel sikerült találkoznom, ez az előnye annak, ha egyedül érkezik az ember, no meg az sem árt, ha nem figyel be egy gyomorbetegség, mint a tavaly. Két fotós tali is volt: az egyik rögtön az elején néhányan elmentünk a budakeszi vadasparkba (jobban mondva én mentem a többiekkel), ami remek ötlet volt, mert még sose jártam arra. Cincogtunk meg ingatag kilátóra másztunk és mértéktelen mennyiségű őz- és mátyásmadárfotót készítettünk, de a legjobb a társaság volt. A második fotós tali a 'hivatalos' volt, ahova fotósok és nemfotósok egyaránt jöttek el, mindenhonnan. Ez volt a legmelegebb nap, de szerencsére volt sör és eső is. Itt szintén nem vittem túlzásba a fotózást, de a társaság mindenért kárpótolt. Ősszel ismét szervezünk ilyet! Addig is olvassátok vlm beszámolóját a délutánról, remek fotókkal spékelve. 



Monday, June 27, 2011

Hírcsokor júniusra

efyran
Júniusban folytatódott a G11 őrület. Valamint rákaptam a panorámakészítésre, miután valahogy kezdem érezni, miben is más egy panoráma, mint egy kb azonos látószöget lefedő nagylátós kép: a nagylátóval torzulnak az arányok, a távolabbi tárgyak egészen picik lesznek, erős a perspektíva. Egy panorámánál valahogy egy szintbe kerülnek a dolgok a térben, közelebbnek tűnnek a távoli tárgyak, jobbak az arányok. Többsoros panorámákat készítek és kezdek rájönni a dolog nyitjára. Már csak gépkapacitás kell hozzá, erre a 19 képes csodára 20 percet vártam. De szerintem megérte! Az automatikus illesztésen kívül semmiféle manipuláció nincs a képeken.


storpanow1

Elkezdtem az Indafotó blogra írogatni, aminek örülök. Igyekszem jófajta válogatásokat készíteni az indafotósok képeiből, és főleg olyan fotósokat szeretnék előtérbe helyezni, akik ritkán kerülnek címlapra. A virágfotós posztnak úgy látom, örültek az emberek, a következő - most eszkabálom, de ez a blog mégiscsak elsőbbséget élvez - sokkal interaktívabb lett. Sokan hiányolták innen a játékokat, a kihívásokat, ezen a vonalon gondolkodom az indafotóblogon is, szeretném aktivizálni és bevonni a fotóstársakat, olvasókat az alkotásba, a blog közösségébe. Remélem, velem fogtok tartani ott is. Egészen friss, ropogós hír, hogy majdnem mentem Norvégiába most a következő hétvégén. Egy svéd fotós oldalon megkeresett egy srác, hogy kiruccanna egy hétvégére és látta a norvég képeimet, nincs kedvem vele tartani és megfelezni a költségeket? Két napig csak Norvégiáról álmodtam, aludtam, ettem, ittam, lélegeztem, éreztem a tüdőmben azt a levegőt - aztán ma reggel lefújta az egészet. Majdnem sírva fakadtam, mert ritkán adódik, hogy valakinek a környéken kocsija van és pont egy hétvégére, pont oda szeretne menni, pont velem, ami a legjobban hiányzik. De hátha majd még egyszer valamikor... Nyaraltam is közben, Skonéban voltam a családdal, hazalátogatott nővérem is a porontyaival, imádnivaló két kiscsaj, lesznek róluk is képek. No meg a pesti beszámolóval is tartozom! Nem, nem felejtettem el!
julcsa-2
  
A napokban csodálatos felhők voltak, próbálkozom a panorámával, több-kevesebb sikerrel. Azt hiszem, jó lesz magammal vinnem a 10-20-ast, bombasztikus égbolrfotózásban mégiscsak verhetetlen, főleg a jófajta hoya polárommal szerelve.

hasselby_panowsjopaviljongenw

Most pedig fogom és megírom a posztot a legújabb HDR fantáziáról. Ja nem, a budapesti poszt! Többeknek tartozom fotókkal is. Mentségemre szóljon, hogy nyaraláskor szüleimnél felejtettem a hordozható merevlemezt az összes fotómmal és csak a múlt héten kaptam vissza őket. Borzasztó volt.