Komment

" Olyanok a fotóid, mintha egy párhuzamos világban élnél, ami majdnem ugyanolyan, mint a mienk, de minden egy kicsit szebb"

Monday, July 18, 2011

Nosztalgia

Mélyre ástam az emlékezés bugyraiban és előkotortam néhány olyan fotót, amely anno nem futott be ezért vagy azért, de szerintem van bennük lehetőség. Az időszak 2005-2008, tehát onnantól, hogy első digitális gépemet megkaptam (Canon Powershot S60) az első tükrös gépig (350D kitobival), teleobjektívig, kb egészen addig, amíg ösztönszerűen, a beállítások és paraméterek miértjét nem ismerve fotóztam. Van itt mindenféle: erdélyi körútról származó emlék, margitszigeti ebédszünetben lőtt pillanat és néhány ritkaság is: egyik képen épp a Parlament kupolájának legtetejéről fotózom a Dunát, szokatlan perspektívából. 



Wednesday, July 13, 2011

Penge verdák!!!

Tavalyi gotlandi kirándulásom óta, amikor véletlenül belefutottam egy 'cruising' felvonulásba, menthetetlenül szerelmes vagyok a böhöm amerikai autókba. Mindig is jobban szerettem a nagy amcsi batárokat - még a csőrös kamionjaik is mennyivel menőbbek, mint az itteni tömpék! -, de a régi amcsi batárok mindennél jobban tetszenek. Mennyi anyag ment már azokba a csatahajókba! Némelyik olyan csúnya, hogy már szép, de a legtöbbje igazi klasszikus dizájnnal dicsekedhet és lerí róluk, hogy mennyi szeretettel készültek. (Rögtön lennebb a gotlandi fotók tavalyról.)



Svédországban sok évtizedes kultúrája van az americana-autók iránti rajongásnak. Ún. 'raggare' azaz rockabilly szubkultúrába tartozók tatarozzák odaadással a nagy szárnyas kocsikat, hogy aztán nyáron gyökkettővel krúzingoljanak különböző találkozókon. Recsegős hangszorókból megy a rockabilly zene (a németeknek újabban egy rockabilly coverbandjük is van, akik jelenkori slágereket dolgoznak fel), illatozik a pomáda, pinup stílusban, tetoválásokkal borítva illegnek a barátnők. Hangulatos egy banda, annyi szent. Persze sima hobbisták is vannak, akik a körítés nélkül hódolnak a régi amerikai autók szenvedélyének. (Persze európai és egyéb veteránautós egyesületek, találkozók is vannak, de azok valahogy nem annyira grandiózusak, mint ezek.)
Stockholmban hetente van ilyen összeröffenés és tegnap egy kollégámmal kilátogattunk bámészkodni. Persze fotók is születtek, természetszerűen jobbára részletképek, mert a kusza környezetben nem igazán lehet egész kocsikat fotózni. De mindegyikhez odaírtam a pontos típust és az évjáratot, szóval ha valaki kíváncsi, utánanézhet a teljes autónak. A svéd gépjármű-nyilvántartó weboldalán rendszám alapján kereshető a típus és az egyéb adatok, mindenki számára hozzáférhetően. Nem volt egyéb dolgom, mint mindegyik célbavett kocsinak lefotózni a rendszámát és itthon szépen feljegyezni, hogy milyen csodákat is láttam. Tessék tessék, frissen ropogósan.



Kedvencem az 1949-es Chevrolet Styleline volt, egy viszonylag kicsi, gömbölyded autó nőies formákkal, amely történetesen tökéletesen illett színben az aznapi körömlakkomhoz. Szerelem első látásra! Bizonyára női tulajdonosa lehetett, mert a műszerfalon a sötét türkizhez tökéletesen passzoló ciklámen selyemvirág díszelgett. Kéne! A tulajok egyébként nem feszengtek a szépen kiállított autóik mellett, hanem jobbára ültek és söröztek vagy maguk is bámészkodtak.
A legeslegérdekesebb kocsi kétségkívül egy Zimmer márkájú alkotás volt. – Figyi már – mondtam a kollégának -, ez nem pont olyan, mint egy átépített új Mustang? Mint kiderült, nem Mustangot láttam a nyolcméteres sárhányó mögött, hanem Lincolnt, de a modern autóban igazam volt, ugyanis a Zimmer a jelenben épít ún. neoklasszikus autókat. Érdekes olvasnivaló volt a weboldaluk, tetszik a koncepció és a végeredmény is, bár persze egy valódi veteránautónak egészen más a kisugárzása.

A Zimmer




Sétahajó Stockholm vizein

Már-már klasszikussá vált ez a hajókázás a városban, vasárnap immár harmadszor mentem végig Stockholm egyik legkellemesebb városnéző körútján, ahol lényegében az egész várost körbepöfögi az öreg bárka. Hozzáfűznivalóm nemigen van, aki erre jár, fizessen be egy körre, nem fogja megbánni.

View Under Stockholms Broar in a larger map



Monday, July 11, 2011

Pénteki kiruccanás, legeléssel

tunderekA nyári nappalok olyan hosszúak, hogy munka után nyugodtan el lehet menni akár egy nagyobb lélegzetvételű kirándulásra is. Este 11-kor még bőven világos van.
A csütörtöki napom a poklok pokla volt még így, kipihenten visszatekintve is. Egy clusterfuck ügyet igyekeztem menteni, ami kb annyira volt könnyen kezelhető, mint a süllyedő Titanicot visszafordítani Southampton felé. Este 10-ig virrasztottam bent az irodában, közel éjfél volt, mire hazaértem. Pár óra alvás után reggel 7-re volt jelenésem a fogorvosnál, kialvatlanul, hullafáradtan, zaklatott idegállapotban mentem oda (ráadásul megfázva, köhögősen, taknyosan, rossz közérzettel ébredtem), ami nyilván roppant hasznos dolog akkor, amikor az emberen egy komplikált és fájdalmas beavatkozást készülnek végrehajtani. A rendelőbe menet egy emeletet kellett lépcsőzni, a lépcsőn elbőgtem magam, hogy nincs erőm felmászni és haza akarok menni aludni. A fogorvos közölte, hogy jobban tennénk, ha áttennénk az időpontot, de nem akartam hónapokat várni egy újabb időre, így is naponta 1500mg fájdalomcsillapítón pörögtem már hetek óta. Valahogy két lórúgásnyi lidokain befecskendezése után, amikor már a fülcimpámat se éreztem, betömte a fogamat - úgy fest, hogy nem lesz szükség gyökérkezelésre, amiért a fogam és a pénztárcám egyaránt hálájukat fejezték ki.
A fogorvostól már kicsit vidorabban jöttem ki, amihez a szerencsésen megtakarított 4-5 ezer koronának is lényeges köze volt. A munkát megfeszített tempóban folytattam, és munkavégzés előtt negyedórával sikerült végre elküldeni az ügyfélnek a megerősítést, miszerint helyrepofoztam a cége usque 600 előfizetését, amit még szerdán vágott tönkre egy drága gyakornokunk (mentségére, nem igazán tudta volna kivédeni a dolgot, de akkor is.) Az üf nem győzött lelkendezni és a főnökömnek külön elmesélte, mennyire menő vagyok, szóval a nap meredeken ívelt felfelé a gyalázatosból az egészen elfogadhatóvá. Ráadásul munka utánra M.-el beütemeztünk egy botanikus kertet, fotózással és kávézással (a svédek és a kávéjuk, már én is teljesen rászoktam). Egészen vidáman voltam tehát négykor, amikor letettük a melót és nekivágtunk a városnak. A buszon megegyeztünk, hogy semmiféle üvegházba nem megyünk be, ugyanis az autóbuszon már megkaptuk az éves izzadás- és hőgutaadagunkat. Volt vagy 28 fok árnyékban és egy 90% páratartalom, ehhez hozzájött az üzemen kívüli klímaberendezés és a kalkuttai állapotokat megszégyenítő tömeg. Amikor kiléptünk a 28 fokos párás hőségbe, egészen megborzongtunk a hűvösségtől.
A botanikus kertbe érve első dolgunk volt lerogyni egy kávéval. Egy régi télikertben ültünk le, amelyet a tulajdonos étteremmé alakított. Ezen az álmos nyári délutánon egy lélek nem volt sem a kertben, sem a kávézóban, csak mi élveztük a fényben fürdő, festőien kopottas miliőt és a csodával határos hűvös fuvallatot, amely átjárta a szellős épületet (nagymamám, Isten nyugosztalja, kijelentette volna, hogy cúg van :)) ).
A régi télikert tulajdonképpen csak négy falból, padlóból és tetőből áll, a falakat belülről betonnal erősítették meg és az egészet fehérre festették. Az egyik fal szinte teljesen a padlótól-plafonig érő, íves francia ablakokból áll. A padló sűrű ráccsal fedett sóder, rajta fából járópallók. A nagy terem egyik végében leválasztott a bár-pénztár-bejárati rész, egyébként egy nagy nyitott tér az egész, használt, kopottas, nagyon egyszerű bútorokkal, amolyan 'shabby chic' stílusban berendezve. Rengeteg apró részlet árulkodik a szeretetteljes gondoskodásról, amit a női tulajdonos befektetett a helybe, és a kávé után körbefotóztam a helyiséget. Milyen jó lehet itt ősszel is ücsörögni a pazarlóan beömlő napfényben, meleg kávét szorongatva, utána elkölteni egy vacsorát a kékülő alkonyatban a pislákoló mécsesek fénye mellett. Mindenképpen visszatérek még ide.
Alig akarózott továbmennünk a földöntúlian nyugodt hangulatú, hűvös helyről, de olyan 7 körül már zártak és még fel akartuk fedezni a kertet is. A levegő kellemesen enyhült és már nem volt gyilkos meleg. Megnéztük a japánkertet, majd valami úton-módon egy gyümölcsösben találtuk magunkat. Oktatókert - állt a táblán a bejáratnál. - Odanézz, ribizli! - Ott meg málna! Kikerekedett szemekkel néztük a piros bogyóktól roskadozó ribizli- és málnabokrokat, majd hamarosan találtunk sárga málnát, fekete- és Fehér ribizlit is. Mivel nem voltak tiltó táblák, diszkréten lelegeltük az érett málnákat (a diszkrét legelés nálam abból állt, hogy az elragadatástól visítva bújtam be négykézláb a bokor alá, a legnagyobb és legpirosabb szem megpillantása után) és a ribizliből is meg kellett kóstolnunk néhány fürtöt, minőségbiztosítási okokból. Aztán találtunk eperfát is, ami M.-nek teljesen újdonság volt és azonnal kijelentette, hogy ilyen finom gyümölcsöt még nem evett. Az eperlétől fekete kézzel hagytuk el a gyümölcsöst és megállapítottuk, hogy az ígéretesnek tűnő egresbokrok érésekor még okvetlenül visszatérünk repetázni.
Ekkor már lemenőfélben volt a Nap és lesétáltunk a mindig közel lévő vízpartra. Itt készült az a fotó, amelyet vita nélkül az év legjobb - de ha nem is, akkor mindenképpen a legszebb - fotómnak tartok. Egy csokorék lila virágot akartam a vízpartra komponálni, amikor észrevettem a becsillanásokat az LCD-n. Először elhessegettem a gondolatot, mondván, egy kompakttal úgyse fogok szép lens flare-t lőni, ide a 85/1.8 kellene... de aztán mégis lőttem egy tesztképet, hátha... és láss csodát, egészen pofás fényfoltokat rögzített a G11 érzékelője. Itt már lázba jöttem és átállítottam manuálfókuszra a gépet, nehogy a fókuszálás során eltűnjön a becsillanás - valamint f8-ra csűrtem a rekeszt, hogy szépen kirajzolódjanak a lamellák. És lőn - megszületett a tündéres fényfoltos fotóm. A színekhez sem kellett hozzányúlni. Örömtáncot jártam és egész este azon imádkoztam, hogy ne pont ennél a képnél krepáljon be a memóriakártyám. De szerencsére semmiféle irányú krepálásról nem volt szó.
A botanikus kertet későn, 10 után hagytuk el, jóllakva és eltelve gyönyörű látványokkal és fotókkal, no meg fájó torokkal, hiszen végig be nem állt a szánk. Hazafelé még betértünk egy virslishez, ahol hogy-hogy nem, sikerült elütnünk pár órát, így aztán háromnegyed egyre sikerült hazavergődnöm - másnap viszont 24 órából 16-ot átaludtam.
És persze a fotók.



Monday, July 4, 2011

Gripsholm

Nemrég Gripsholmban jártam, ami Svédország talán legjelentősebb kastélya. Sok szép képet láttam már innen és egy nap, munka után, amikor hirtelen lehetőség nyílt rá, hogy autóval eljussak, L.-el bepattantunk a kocsiba és a délutáni csúcsforgalmon átverekedve magunkat, hamarosan Mariefred városkában találtuk magunkat. Ez egy olyan 10-120 km Stockholmtól nyugatra és a hatalmas Mälaren tó partján fekszik (amelynek keleti csücske pont Stockholmban van). Előrelátóan pakoltam állványt is meg a G11-et és a Google Maps segítségével elnavigáltunk a kastélyhoz. Tényleg nagyon szép helyen van, egy kis félsziget csücskén, mintha a 15. századi építész külön figyelembe vette volna a tükröződésb*zi fotósok igényeit. A késő délutáni érkezés hátránya az volt, hogy a legszebb szögből nézve pont a kastély háta mögött van a Nap és a fény, árnyékban van az egész, az égbolt elviselhetetlenül fényes. A HDR elkerülhetetlen volt, aztán szokás szerint elszaladt velem a ló és tessék, itt van a teljes folyamat, a 0EV fotótól kezdve a végső, feltöltött változatig. A négy HDR közül nem is tudom, melyiket szeressem - jó jó a grunge meg minden, de inkább poénból. Valahol az első és a második között lesz az, amit szeretnék. 

gr011
gr021
gr031
gr041
gr051