Komment

" Olyanok a fotóid, mintha egy párhuzamos világban élnél, ami majdnem ugyanolyan, mint a mienk, de minden egy kicsit szebb"

Saturday, October 8, 2011

Újra Norvégia

1. nap
Utazás előtt azzal a rémes gondolattal aludtam el, hogy jézusmárja nehogy elaludjak és akkor ébredjek, amikor már felszállt a gépem... de szerencsére azonnal az első kakasszóra (szó szerint, mert harsány kukorékolás az ébresztő csengőhangom) felpattantam és idejekorán kint voltam a reptéren. Skandinávián belül az állampolgároknak igen egyszerű a repülés, mivel nincs szükség útlevélre - a Schengen korában ez semmiség, de ez a megállapodás már a hatvanas években megszületett. Ezekkel az újdonsült telefonokkal még gyorsabb és fájdalommentesebb a reptéri mizéria - a jegyet SMS-ben küldik, az SMS-ben egy link, melyre kattintva megjelenik a beszállókártya egy QR-kód formájában. Ezt a kódot csipogják le a beszállásnál. Stockholm-Trondheim kb. egy órás út és ennek az órának a felét halk átkozódással és önmarcangolással töltöttem, ugyanis gyönyörű reggeli fények mellett repültünk el Jotunheimen felett (ebben a nemzeti parkban vannak a legdurvább hegyek) és a G11 a hátizsákom mélyén lapult a fejem fölött, két spicces, jóltáplált norvég üzletemberen túl. Azzal vigasztaltam magam, hogy nemsokára emberközelből is láthatom mindezt. Trondheimben már várt a leendő útitársam, egy göteborgi fotós, aki eddig Észak-Norvégiában dolgozott és hazafelé tartva invitált, hogy tartsak vele az út egy részén. A kocsi, egy Kangoo, dugig tele volt a holmijával, ha egy gombostűvel több cuccot viszek, már nem fért volna el. A kocsi tetején egy gyönyörű antik finn tavi kajak utazott, sajnos nem nyílt lehetőség a kipróbálására.
The Ride

Az első vízesést 12:43-kor láttam meg az amúgy meglehetősen eseménytelen E6 autópálya mentén. Ebédelni egy rejtélyes, semmitmondó 'nevezetesség' táblánál álltunk meg, és míg a szendvicsemet majszoltam, elsétáltam az ösvényen, amelyet komor figyelmeztető táblák szegélyeztek: 'Vigyázat!' 'Veszély!' 'Továbbmenni kizárólag saját felelősségre!' Nagyon kíváncsiak voltunk, J. pézsmatulokra tippelt, én titokban fogvatartott földönkívüli kolóniára. Rövid, de szuszogós leereszkedés után bizarr látvány tárult elém. Évmilliók jege alatt gömbölyű-simára csiszolt sziklák között ölnyi mély, szűk szakadék, alján forrva őrjöngött a Driva folyó! 
Magalaupet
Tombolt a víz, ahogy a megszokott medréből ebbe a szűk katlanba kényszerült. Szédülten pislogtam le a mélybe, s a legfőbb célkitűzés nem a fotózás, hanem a zuhanás elkerülése volt. J. találóan húsdarálónak nevezte a helyet. Nem mindennapi, sőt fenséges élmény volt letelepedni az egyik napmeleg sziklára és a najtékzó örvényt nézve elfogyasztani az ebédet. A szünet után az útmenti hídról is fotóztam párat, a folyó nyugodtabbik ágát megcélozva. Persze mire belőttem az állványt, eleredt az eső, de J. hősiesen tartotta a gép felé a kabátomat, úgyhogy megszülethettek az első elmosottvizes fotók, hurrá.


 
The Flow
Ezután már tűkön ültem, hiszen gyorsan közeledtünk Otta városhoz, ahol tavalyelőtt oly szép kis erőművet találtunk, és ahol a meseszép Rondane NP kapuja is nyílik. Az erőmű köszöni szépen, jól van, és az alatta lévő lerobbant malomnál is tiszteletünket tettük. Lényegesen több víz volt a folyóban, mint múltkoriban, ezért a képek is picit másmilyenek lettek. 
Selsverket
Selsverket
Selsverket
Ekkor már alkonyodott és a csípős őszi levegőbe fanyar füst illata vegyült. A kéklő hegyek tövében didergő nyírek reszketve hullatták a leveleiket, csak úgy viharzott körülöttem a sok apró sárga falevél. A hulló levelek és a rohanó kispatak közepette minden önuralmamra szükség volt, hogy ne gyújtsak rá egy Máté Péter-nótára, de sikerült ellenállnom a csábításnak. Inkább a szél énekét és a víz susogását hallgattam.
 
The Road
Egy gyors kört tettünk Rondane NP bejáratánál is, de bemenni az alkony miatt nem volt érdemes - nem is volt tervben. Inkább elindultunk szállást keresni. Sajnos a múltkori szállásunk, a Dovreskogen Camping, zárva volt - úgy festett, hogy az oda vezető hidat zárták le valamiért. Nemsokára megháltunk egy másik kempingben: vacsora, főzés, beszélgetés, internet fájó hiánya - ebből állt az este.
2. nap
Másnap reggel korán, már hat után rögtön indultunk és igen szép volt az ezer méteres fennsíkon a napfelkelte. Kicsit fájlaltam, hogy az enyhe időjárás miatt nem volt egy kis éjszakai fagy, amely nagyon jól mutat a zuzmós tundrán - de újból beigazolódott a mondás, mely szerint vigyázz, mit kívánsz. Hamarosan bőségesen kijutott a részem hidegből, fagyból egyaránt. Rövidesen letértünk az E6-ról és a vadregényes 51-es út felé vettük az irányt. Ez az út egy végig 1000+ méteres, kietlen fennsíkon vezet és már az első megállásnál olyan jeges szél fogadott, hogy ész nélkül iszoktam vissza a kocsiba és az addig 10-12 fokos enyhe időjáráshoz igazított öltözetemből sürgősen átvedlettem sarkköri felfedezővé.
 
Stormy Lake
Sapka, sál, ujjatlan kesztyű, poár pulcsi, jégeralsó, kapucni - mindent magamra húztam, amit csak találtam. Szerencsére az immár negyedik évét taposó (taposó, hehe) Ecco bakancsom még mindig tökéletesen melegen és szárazon tartja a lábaimat.
Az út menti panoráma a cudar hideg ellenére kiszállásra késztetett. Az alattunk terjeszkedő tavat úgy korbácsolta a vihar erejű szél, hogy száz méter hosszú, emeletnyi magasságú, vízszintes forgószelet emelt ki a tó felszínéből. Nehezen álltam meg a lábamon és valósággal ráfeküdtem a szélre, hogy el tudjam készíteni a felvételt. A táj hatalmas arányait semmilyen fotóval nem lehet visszaadni - nem csak a jeges szél szorította belém a szuszt, hanem a fenséges látvány is.
 
The Storm
Gjendesheim
A tavon bolondul tomboló szelet alig hagytuk magunk mögött, amikor látjuk ám, hogy az előttünk tornyosuló hegységben bizony nagyonis hógyanús felhők gomolyognak és gyanúsan fehér az előttünk elterülő táj is. A hegyek többnyire 2000 méter körül voltak, a mi hágónk, a Valdresflya legmagasabb pontja 1398 méter. A tundraszerű mezőn mintha óriások, trollok szórtak volna el milliónyi hatalmas kőtömböt - ezek a szemünk láttára változtak mohazöldből fehérre, ahogy elkerülhetetlenül belegurultunk a legextrémebb időjárásba, amelyben valaha részem volt. A Kangoot, a kajakkal a tetején, úgy dobálta a szél, hogy komoly izomerőbe került ellentartani neki, és mindketten hálaimát rebegtünk az előrelátóan felszerelt téligumiért. A szél erejét jól ábrázolja, hogy amikor a teljesen nyílt úton szembejött egy kamion, inkább teljesen megálltunk, nehogy egy széllökés nekicsapjon. (Egyébként végig szinte egyedül voltunk az úton.) A hágó tetején, amikor legjobban tombolt az idő, megálltunk egy parkolóban. (Egyébként mindketten roppant élveztük az extrémkedést: 'végre', hajtogattuk egymásnak vigyorogva, elvégre ezért jöttünk, ezért szeretjük Északot. Természet anya megmutatja, mit tud, mi pedig - maximális tisztelet mellett - kívül-belül borzongva élvezzük az előadást. Aranyos epizód a parkolóban: amikor megálltunk, rajtunk kívül egy Audi kombi rostokolt járó motorral. Benne három jólöltözött hatvanas, a negyedik utas pedig, egy szintén hatvanas hölgy, kölyökkutyaként szaladgált a havas sziklák között, méretes DSLR-t lóbálva és látszott rajta, mennyire élvezi. Azonnal rokon lélekként könyveltem el és remélem, harmic év múlva is én leszek az az utas :) Kiszállva valósággal elállt a lélegzetem, olyan elemi erővel hasított belém a szél. Félelmetes volt, ahogy szinte felemelt, miközben éles kis jégszilánkok - nem hó, hanem jégvihar volt - hasogatták az arcomat és az ujjaimat. A bőgő szél megállíthatatlanul kergette az égen a felhőket, és a ki-kiderengő Nap erőtlen fényében sikerült lőnöm pár gyors képet, szigorúan dokumentálási célból - kratívkodásról szó sem lehetett.
 
Ice Storm at Valdresflya
Ice Storm at Valdresflya
Ice Storm at Valdresflya
Ice Storm at Valdresflya

Az ember azt hitte, sosem ér véget az örök tél országa. De alighogy elhagytuk a hágót, szinte vonalzóval lehetett mérni, hol ér véget a tél és kezdődik ismét a békés ősz. Ismét napos őszi vidéken találtuk magunkat, bár a szél továbbra is hideg volt, de érezhetően enyhébb. Nem lehetett itt sem 5-6 foknál melegebb, de szinte balzsamosnak éreztük.
Szinte hihetetlen, hogy a fenti képek és az alábbi sorozat között mindössze nyolc perc - és egy évszak! -van. Utólag megállapítottuk, hogy valószínűleg az első igazán téli nap tanúi lehettünk a hágón. A Bygdin tavon különös látvány fogadott: a nyaranta a tavon közlekedő M/B Bitihorn a parton pihent. Kétségkívül feldobta a tájat, ahogy kipiroslott a sziklák között a hegyoldal előtt.
 
Bygdin
Lake Bygdin
M/B Bitihorn at Lake Bygdin
M/D Bitihorn at Lake Bygdin
Lake Bygdin Landscape
Később, immár némileg szelídebb táj mentén, újabb 'nevezetesség' tábla, alatta szerény felirat: sziklarajzok. Az ösvény végén minden hivalkodástól mentes fapalló jelezte a hatezer évvel ezelőtt a gránitba vésett rénszarvasrajzok pontos helyét.
 
Rock Carvings at Møllerstufossen
Érdekes, hogy múltkori Umeå-beli látogatásom alkalmából is láttam ugyanebben a korban készült sziklarajzokat. Azok a rajzok nem rénszarvast, hanem jávort ábrázolnak, de a hasonlóság oly erős, mindha ugyanaz az őskori művész véste volna őket az örökkévalóságnak. A testbe vájt vonalak jelentőségét nem ismerni pontosan, de a kör vélhetőleg a szívet jelképezi, míg a szívből a szájig vezető egyenes vonal az életvonalat ábrázolja. Érdekes, hogy mindkét helyen van befejezetlen rajz is. Vajon miért? Sokat lehet ezen töprengeni, meg a két rajz közötti kísérteties hasonlóságon is - a két helyszín között mintegy 600km van. A sziklarajzok tövében üldögélve a rohanó folyót nézve ebédeltem - egy narancsom is volt -, azon gondolkozva, hogy milyen tökéletes, a természetbe simuló helyet választott rénszarvasainak az őskori művész, és hogy a svédországi helyszín mennyire hasonlított erre a helyre.
Møllerstufossen
Ez a hely jelentette az igazán vad vidék végét is. Hamarosan Lillehammerben találtuk magunkat, ahol legnagyobb bosszúságomra és Norvégiára hallatlan módon - szárazság volt! A főfő fotós látványosság, a hegyoldal mentén mintegy 4-5 történelmi ipari helyszínen lezuhogó folyócska medrében alig csordogált a víz, a vízesések, régi ipari zsilipek helyén vékony szalagban hullott alig néhány csepp.
Lillehammer
Mindketten igen elszontyolodtunk és átkoztuk magunkat, amiért túl korán elhagytuk a szép, vad tájakat. Addig-addig böngésztük a térképet, amíg rá nem leltünk egy ígéretesnek tűnő hágóra. Ezerszáz méter, sehol egy település, indulás, azonnal! Boldogan magunk mögött hagytuk a kimondhatatlanul giccses, turistacsalogató és norvég mércével is groteszkül túlárazott Lillehammert és máris ismét a hegyekben voltunk. Egy idő után kinyílt a táj és elénk tárult a megunhatatlan tundra. Valószínűtlenül sok tundrazuzmó festette zöldre körülöttünk a sokszáz négyzetkilométerre terjeszkedő tájat.
 
Moonscape
Moondusk
- Te - szól J. - az ott nem Rondane? Elhűlve néztem előbb őt (megőrült ez? hol vagyunk már Rondanétől?), majd a kétségkívül ismerős hegyvonulatot, majd a térképet (jó, nincs is nagyon messze, simán látótávolságban lehet) - és valóban, a távolban kéklett Rondane híres, tíz darab 2000+ méteres csúcsa. Kicsit úgy éreztem magam, mint Tutajos a Téli Berekben, amikor visszamehet Matulához szilveszterezni. A jó időre elveszettnek hitt, fájón hiányzó, imádott Rondane, ismét a közelben! Persze végigfotóztam a vonulatot, a panorámát sikerült elrontani (a felső csíkot ábrázoló sorozat nem lett jó, ezért olyan szűk felül), egy teleobjektíves fotón viszont látszik a hegység és a minket körülvevő fantasztikus táj is.
 
Rondane
A véletlenül felfedezett hágónak nincs neve, nincsenek helységek, nincs turistaút tábla - az volt a benyomásunk, hogy egy nemhivatalos titokra bukkantunk rá, amelyet Norvégia, talán a hely érintetlenségét megőrizendő, nem ver nagy dobra, pedig egyébként igencsak tudják reklámozni a természeti értékeiket. Mivel immár végérvényesen lejöttünk a hegyből, úgy döntöttünk, hogy másnak egyenesen Lilleströmbe megyünk, ahol én vonatra szállok és max az út mentén fotózunk. Este nagy nehezen találtunk egy drága és rossz szállást, de legalább meleg volt, fedél volt, zuhany volt - altatóra nem volt szükség.
3. nap A reggeli fényben készült néhány fotó a folyó menti tükröződésekről, de az utolsó 150 kilométer egyébként csak arra volt jó, hogy elvégezzem a végeszámolást az anyagiakat illetően és összegezzem az emlékeket. A Lillehammer és Oslo közötti autópálya mindigis egy szomorú útszakasz, amikor az ember már búcsúzik az országtól.
 
Reflection
Lilleströmben vonatra szálltam és Stockholmig meg sem álltam - útközben volt idő megírni ezt a bejegyzést (noteszbe, mert számítógépet nem vittem, az a gombostű, tudjátok, komolyan nem fért volna el a kocsiban) és századszorra is végigpörgetni a fotókat a fényképezőgépek LCD-jén, tervezni az utómunkát, ilyesmi...
Epilógus Azért a nem G11-el készült képek EXIFjét néztétek? Utazás előtti napon vettem :)



No comments:

Post a Comment

Az elszaporodó spambot kommentek miatt muszáj előszűrnöm a hozzászólásokat. Igyekszem mindenkit hamar beengedni!