Komment

" Olyanok a fotóid, mintha egy párhuzamos világban élnél, ami majdnem ugyanolyan, mint a mienk, de minden egy kicsit szebb"

Tuesday, July 29, 2014

Szabadság epik, 2. rész - Dalarna

Ott hagytam abba, hogy megünnepeltük az igencsak didergős Midsommart. Hétfőn kezdődött a nagy kaland, ugyanis bepakoltunk a kocsiba és testületileg elindultunk a hegyekbe! S. mostohaapjának van egy nyaralója a dalarnai havasokban, ezt és a közeli nemzeti parkot céloztuk meg. 
A svéd havasokat nem úgy kell elképzelni, mint a Kárpátokat vagy az Alpokat. Itt nincsenek meredek sziklák, vadregényes tájak. Az ezer méter feletti magasságok is szinte észrevétlenül emelkednek ki a lapályból, olyan diszkréten, svédesen, nem hivalkodóan. Csak semmi dráma! A szerény formájú hegyek a világ legősibb hegyvonulatai közé tartoznak: sokmillió év alatt csiszolódtak le ilyen szelídre. Az efféle hegyeknek saját neve is van: a fjäll szót leginkább csak skandináv hegyekre használják, a többire pedig a berg szót.

Útközben útba ejtettük Särna falucskát, ami az utolsó település a vadon előtt. Itt tankoltunk, miegymás, és megtekintettük a norvég stílusban épült fatemplomot. A norvég befolyás tisztán érezhető Dalarna északi részein, melyek sokáig álltak norvég fennhatóság alatt. Persze esett az eső, fotózni nem nagyon lehetet..

Továbbhaladva megcsodáltuk az ország legmagasabb duzzasztógátját: a Trängslet 125 méterre tornyosul a völgy fölött. Valamiért vénségemre kialakult bennem egy nem túl egészséges tériszony, vagy nem is tudom, egyszerű rettegés, és amint áthajtottunk a gáton, szent meggyőződésem volt, hogy valami véletlen szerencsétlenség történik és lezuhanunk a völgybe. Halálra vált arccal, görcsösen szorítottam S. kezét és szinte páni hangulatban vártam, hogy vége legyen a pokoli túrának. Rémes volt! Az út szerencsére egészen stabil, zuhanásmentes úton folytatódott. Pár óra után megérkeztünk a nyaralóhoz, ami családi villának is szépen megtenné. Éppen csak hogy nincs bevezetve a víz, villany egy apró generátorból jön, ha nagyon muszáj, és fűteni is csak fatüzelésű kályhában lehet. Mesélték, hogy az öreg erdész fiatalabb korában lehúzott itt két teljes évet! A legközelebbi szomszéd jópár kilométerre volt, és azon tűnődtem, hogy vajon egy baleset, hirtelen betegség esetén mitévő itt az ember. Feltehetőleg aki így él, megtanul vigyázni magára, más magyarázatot nem találtam: még mentőt sem lehet hívni, hiszen térerő egyáltalán nem volt.





A ház maga, komfortbéli hiányosságaival együtt is, gyönyörű. Szépen berendezett, két emelet. Mi ketten a felső szinten tanyáztunk. Sajnos a kertben egyáltalán nem lehetett megmaradni, annyi szúnyog és muslinca rajzott. Lecuccoltunk és tovább is indultunk a nemzeti parkhoz, megcsodálni az ország legmagasabb vízesését. A Njupeskär nevű vízesés mintegy 75 méteren hull a mélybe. Nem lehet igazán a közelébe férkőzni, mert a folyómeder igen széles és tele van nagy, síkos kövekkel. Az egyik parton pallót építettek a turisták számára, a vízeséshez legközelebb eső rész viszont javítás miatt le volt zárva. A vízesés így is igen szép volt.



A túrázók ilyen kis kőrakásokat raknak graffitti helyett. Mi is csináltunk :)


Térképzuzmó, fenyő és áfonya
Kutyaitató a folyóparton

Kutyaitató
S. anyja, aki nagy természetjáró, mesélte, hogy évente pár hajnalon, amikor a leghosszabbak a nappalok, a Nap besüt a völgybe, egyenesen a vízesésre, és élénk vörösre festi a környező sziklákat. Ezt a látványt reméltük elkapni, ezért időzítettük így a havasi kirándulást. De most még délután volt: egy kiadós túra után ismét a ház felé vettük az irányt. A férfiak hősiesen megküzdöttek a rovarhaddal és sütöttek nekünk kolbászt. Estefelé elindultunk horgászni, de a sok szúnyog miatt páni menekülés lett a vége. A kis tó viszont szép volt naplementekor! Szenzorkosz helyett szúnyogokat retusáltam az égről...

S. és én hajnali egyre húztuk a vekkert, hogy időben odaérjünk a vízeséshez. Persze, amikor fél kettőkor kikecmeregtünk a kocsiból, észleltünk rá, hogy a napfelkelte csak fél háromkor lesz. De ekkor már késő volt visszafordulni, így egy órát ücsörögtünk összekuporodva a vízesés előtti pallón, a három és fél fokos svéd nyári reggelen. De amikor végül előbukkant a Nap, minden elgémberedett ízületről megfeledkeztünk. Szerintem megérte!



Mindeki aludt még, mikor visszaérkeztünk a házba. Mi is ágyba dőltünk és délig aludtunk. Ekkor kezdődött a második felvonás, ugyanis valódi hegyi túrára invitáltak minket az öregek. (Akik mellesleg minket megszégyenítő módon futkorásztak a hegyen.) Még érkezéskor láttunk néhány hófoltot fenn a magasban, kiderült, hogy pont oda igyekszünk. Egy kiadós séta után meg is érkeztünk a hóhatárhoz! Párszáz méter hosszú és talán ötven méter magas hófolt terjeszkedett előttünk-felettünk. Persze szánkáztunk, hógolyóztunk, pózoltunk, fotóztunk.





Aztán ideje volt továbbindulni. Itt a csoport két részre szakadt: a többiek elindultak az alacsonyabb ösvényen, én pedig az öreg erdésszel tartottam és felmásztunk a hóhatár fölé. Szédítő - és szuszogtató - dolog volt felmászni a havon, de megérte. Fent egy köves-sziklás részen át bukdácsoltam, elég béna látványt nyújthattam, és egy idő után már ott tartottam, hogy visszafordulok, de nem akartam szégyent vallani, ezért kitartottam, aminek hamarosan meglett a gyümölcse: egy olyan részhez értünk, amelyet vastag, süppenős moha fedett. Itt is kellett vigyázni, nehogy véletlenül szikla helyett egy mély lyuk legyen a mohaszőnyeg alatt, de alapjában olyan isteni volt a puha, ruganyos talajon járni, hogy minden bajom elmúlt. Itt már tényleg zavartalanul élveztem a gyönyörű tájat. Nem sokkal az erdőhatár fölött túráztunk, előttem a végtelen táj, fölöttem szikrázó kék, bárányfelhős égbolt... a sziklák között mindenütt havasi áfonya cserjéje, a köveket térképzuzmó díszítette.

Néhány kilométert tettünk meg a magasban, majd kezdtünk ereszkedni, le a többiekhez. S. elém mászott, mire én boldogan áldoztam be a vakmerő turistanő szerepét, hogy helyette ráakaszkodjak a karjára, hogy segítsen lemászni. Hiába, a lovagiasság mindig is többet fog érni nálam, mint az emancipáció!
A találkozástól még egy jó óra séta várt ránk, egyre szélesebb ösvényen. Találkoztunk egy fajdcsirkével is: az ösvény mellett lapított. S. korábban egy viperát is talált!

Hazaérkezvén már semmire nem volt erőm: összepakoltuk az ágyneműt, miegymást, és ledőltem olvasni. Az út nagy részét végigszundítottam, bár volt valami jávorszarvas-izgalom: egy tavalyi fiatal tehén az autó előtt kolbászolt át az úton. Nem volt nagyon közel, nem volt szükség fékezésre sem, de azért megilletődtünk. Évi csaknem hatezer a csak jávorszarvasos autóbalesetek száma, ebből mintegy 800 személyi sérülés következik. A jávorszarvas 170-180 centisre nő, de bikáknál nem ritkaság a 2 méteres marmagasság sem. Ehhez átlagosan 5-600 kilós testsúly társul, és mivel a jávornak szinte aránytalanul hosszú lába van, a súlya nagy része magasan helyezkedik el. Namármost az óvatlanul közeledő autó ezeket a hosszú lábakat üti el, a szarvas hatalmas teste pedig megállíthatatlanul tódul be a szélvédőn... 

A civilizációba visszatérve óriási zuhanyozás, ház körül lötyögés, pihenés, olvasás...
Anyósék háza
Szerdán S. és lánya elvonultak a közeli vadasparkba, hiúzt, tigrist, medvét meg miegymást nézni, én pedig otthon maradtam és élveztem a szabadság legelső semmittevős délelőttjét. Délután pedig megünnepeltük az egyéves évfordulónkat, de erről a következő posztban számolok be.


2 comments:

Az elszaporodó spambot kommentek miatt muszáj előszűrnöm a hozzászólásokat. Igyekszem mindenkit hamar beengedni!