Komment

" Olyanok a fotóid, mintha egy párhuzamos világban élnél, ami majdnem ugyanolyan, mint a mienk, de minden egy kicsit szebb"

Saturday, April 2, 2016

Szóval így...

Nagyon jó húsvétunk volt. Itt volt a család apraja-nagyja, evés-ivás, ahogy az lenni szokott. Hétfőn mindenki hazament, mi pedig elmentünk bevásárolni. Hazaérkezve épp a szerzeményeket pakoltam el, amikor valahogy sikerült megbotlanom és lezuhantam a folyosót és a hátsó előszobát összekötő két lépcsőfokon, rá az előszoba fekete kő járólapjára, teljes súllyal és lendülettel a lefelé-befelé fordult lábfejemre. Nem tudom pontosan, hogyan estem, de amikor magamhoz tértem, a fejem alig pár centire volt a víz főcsapjától, ami egy nagy vas bumli, éles vas kitüremkedésekkel. Szóval örülhetek, hogy nem történt nagyobb baj. Akkor viszont valahogy nem az öröm volt a primer érzés bennem... Olyan keserveset üvöltöttem, hogy még mindig be vagyok rekedve tőle. Szegény S. jött rohanva, annyit látott, hogy fekszem, a fejem a vízcsapon pihen és csak sikítok és sikítok. Kérdezgette, hogy mi lett a fejemmel, én meg alig bírtam kinyögni, hogy hagyja már a picsába a fejemet, hiszem a lábamra estem! Valahogy kigabalyította a kifordult-becsavart lábfejem, amely azonnal elkezdett dagadni, és felsegített egy székre, majd rögtön indultunk a kórházba. Természetesen S. lánya nálunk volt, szegény jól megszeppent az ordítástól. Hálistennek el tudtuk vinni az anyjához, mi pedig robogtunk tovább a kórházba. Mindössze öt órát töltöttünk ott, ebből írd és mondd 10 perc volt az egészségügyi ellátás (betegfelvétel, nővérvizsgálat, orvosi látlelet, röntgen, ismét orvos, kijelentkezés), a többi várakozás. Svéd ambulancia vonatkozásban az öt óra így is gyorsnak mondható. Szerencsére indulás előtt még volt elég lélekjelenlétem megkérni S.-t, hogy dugjon némi színezőkönyvet és ceruzákat a táskámba, szóval nem unatkoztam. 
A röntgen nem mutatott törést, ellenben rendesen kificamodott a láb, feltehetőleg a lábujjak és a sarok közötti rész, mert az van legjobban feldagadva, bár a lábujjaim is elég zorán néznek ki.Miután a kimondhatatlanul undok és kelletlen orvos ismertette a röntgen eredményét, egy pár mankó társaságában hazaengedtek. Éjjel kettőkor még tettünk egy kanyart a munkahelyemhez is, hogy hozzuk el a laptopomat. Igen ám, de az irodában legalább 500 métert kell gyalogolni a helyemig, én pedig még ötöt se nagyon bírtam ugrándozni féllábon - ha pedig odaadom a belépőmet S.-nek, akkor azért akár ki is rúghatnak, hogy jogosulatlan személyt engedek be a céghez éjszaka. Végül találtunk egy biztonsági őrt, aki kihozta a gépemet és végre hazaindulhattunk.

A héten itthonról dolgoztam. S. levitte a gurulós székemet a konyhába, ott tanyáztam napközben. Ettől függetlenül minden megmozdulás kész expedíció, a mosdóhasználat kimondottan érdekes kaland. 
Hétfő este történt a baleset, tegnap tudtam először ráállni a sérült lábra, persze mankó segítségével. A lépcsőn viszont még mindig fenéken közlekedem, a karommal emelem magam lépcsőfokonként. )Ezt a gyakorlatot egyébként a normál itthoni tornába is be fogom iktatni, mert szuper törzsizom-gyakorlat.) De ez is szuper haladás. Hétfőn muszáj bemennem az irodába, szóval edzek szorgalmasan. A képen épp gyógytorna közben vagyunk. Ami kilóg a kötés alól, az még istenes... a többi rémesebb. Mint egy jó nagy padlizsán, színre-formára.Viszont hálás vagyok, hogy csak ekkora a baj - mint írtam, akár a fejem is betörhettem volna, és a lábcsontjaim is szilánkosra törhettek volna, műtétekkel, miegymással.